Félünk-e az Európai Uniótól?

Félünk-e az Európai Uniótól?

0 comments

Félünk-e az Európai Uniótól? - Az Európai Unió mint hivatkozási alap a hazai közbeszédben, Martin József Péter előadása „Az Európai Unió jövője és a bővítés” című konferencián, 2002. november 29-én.

Hölgyeim és Uraim!

Bizonyára Önök is úgy gondolják, hogy e konferencia címe - Európa jövője - az előadókból emelkedett stílust, a napi ügyeket távlatosabb perspektívából szemlélő látásmódot hív elő. Amikor elvállaltam, hogy előadást tartok az Magyarországi Európa Társaság első nemzetközi rendezvényén, először nekem is valami hasonló járt a fejemben. Végigzongorázhatnám az európaizációs elméletek tárházát, elmélkedhetnék arról, hogy a föderalista és az államközi jegyek milyen keveréke felé halad az öreg kontinens. Eltöprenghetnék azon, a gazdasági érdekek, a politikai víziók és a "kulturális keret" - egy amerikai Európa-szakértő, Neil Fligstein fogalmát használtam - milyen elegye mozgatja az integrációt? Ezek az izgalmas kérdések a hazai közbeszédben ma még nem jelennek meg. Az Európa jövőjéről, a brüsszeli konventben zajló vitákról az itteni sajtó csak elvétve ad hírt, a kontinens távolabbi perspektíváit érintő elemzés szinte teljesen ismeretlen a magyar közvélemény előtt. Hogy megértsük, ez miért van így, az elkövetkező néhány percben jövő idő helyett jelen időben vizsgálódok.

Milyen kép él a hazai közvéleményben az Európai Unióról, amelyhez néhány hónap múlva csatlakozunk? Ismerjük-e eléggé ezt a mind történeti, mind pedig földrajzi összehasonlításban sajátosan egyedülálló szervezetet? Adekvát módon használjuk-e hivatkozási alapnak, afféle mintának (benchmark) az uniót? Nem félünk-e azoktól az erőfeszítésektől, amelyeket megkövetel tőlünk a csatlakozás? Miközben ezekre a kérdésekre keresem a választ, talán kiviláglik az is, hogy a magyar közbeszédben Európa jövője egyelőre miért nem jelenik meg releváns témaként.

A távlatos elmélkedés - mondják sokan - szemben áll azzal a gondolkodásmóddal, amely a hétköznapok problémáira keres megoldásokat. Én nem gondolom, hogy ez így lenne: jelenkori választásaink, vélekedéseink, hiedelmeink, illúzióink alapvetően befolyásolják jövőbeli nézeteinket. Ha ma az Európai Uniót egy gyarmatosító, komprádor szövetségnek tartjuk, akkor holnap aligha járulunk majd hozzá konstruktívan az ott zajló, az integráció jövőjéről szóló vitákhoz. Ha azt gondoljuk, hogy az unió apparátusa, az Európai Bizottság csak azért vezet be szabályokat, hogy azzal megnehezítse az itthoni magánszemélyek, vállalatok, termelők dolgát - és nem azért, hogy valamelyest egységes keretek biztosításával a kontinens versenyképességét növelje - akkor azzal a "mi" és "ők" szociálpszichológiai szembenállását hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy hamarosan "mi" is "ők" leszünk.

Az integrációs elméletek, azaz az uniós döntéshozatalt modellező, és ilyenformán a jövőbeli fejlődési lehetőségeket számba vevő teóriák két nagy csoportra oszthatók, a modernizációs, valamint az integráció bal- és jobboldali kritikáit vegyítő kolonizációs elméletekre. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az európaizáció kontinensünkön szorosan kapcsolódik a globalizációhoz. A globalizáció-pártiak tehát jobbára az egységesülő Európa eszméjét is magukénak vallják, a globalizáció ellenzői ugyanakkor az unióhoz is kritikusan viszonyulnak. Közép-Európából nézve a két folyamat hasonlónak tűnik, pedig hatalmas szakadék tátong az európai és - mondjuk - az amerikai gazdasági modell között. Az unió egyszerre tereli a tagjelölteket a világgazdasági főáram felé és - területi, ágazati és szociális politikáival - nyesegeti a globalizáció vadhajtásait.)

Visszatérve a modernizáció versus kolonizáció kérdéséhez: a hazai politikai elitben konszenzus van arról, hogy az uniós tagság legfontosabb hozadéka annak "modernizációs horgony" szerepe, a négy parlamenti párt talán más-más érvekkel, de jórészt ezen a közös platformon támogatja az integrációt. Mégis, mintha a közvélekedésben a kétségtelenül meglévő modernizációs várakozások mellett egyfajta félelem is élne Brüsszel "túlhatalmától", a nemzeti szuverenitás elveszítésétől, az Európai Unió, illetve az általa képviselt érdekek és értékek Magyarországra telepítésétől.

Miközben - és ezt fontos kiemelni - a csatlakozás támogatottsága hazánkban igen magas, egy, a kérdésről szóló népszavazáson jelenleg a választók kétharmada voksolna igennel, a közvéleményformáló értelmiség egy része "szükséges rossznak" látja Magyarország csatlakozását az unióhoz. A legnagyobb példányszámú napilap, a belépést amúgy támogató, tehát ebben az értelemben egyáltalán nem euroszkeptikus Népszabadság, az elmúlt három hétben kétszer tette a címoldalra, és kétszer írt vezércikket arról, hogy a moslékot, mielőtt a disznóknak adják, hőkezelni kell, mert csak ekkor lesz EU-konform. Mindezt a lap szerkesztői, hol finom iróniával, hol heves indulattal negatívumként állítják be, mintha "ők" - vagyis az unió - azért nem engednék, hogy a disznó a jól bevált magyar moslékot egye, mert azt akarnák, hogy a "mi" gazdáink nehezebb feltételek között érvényesülhessenek majd az egységes piacon. Mintha az állampolgárok, a fogyasztók egészségét, védelmét nem az uniós megoldás szolgálná jobban. Mintha nem lett volna felkészülési idő az átállásra, és mintha ennek költségeihez az unió nem járulna hozzá.

"Egyenes háttal kell belépnünk az EU-ba, nem kell mindig gazsulálni" - szól egy másik vezércikk, amelynek témája ráadásul nem is - mondjuk - a csatlakozási tárgyalásokon terítékre került pénzügyi csomag, hanem az IBM kivonulása Magyarországról. Az amerikai óriáscég továbbállása valóban fájdalmas fejlemény, jóllehet teljes mértékben beleillik a globalizáció logikájába. Az IBM egy felettébb extenzív üzletágban olcsóbb munkaerő után néz. Még a csatlakozási tárgyalásokon valóban húsbavágó kérdésként megjelenő nagybefektetői adókedvezmények sorsa sem indokolja, hogy az IBM és az unió közé egyenlőségjelet tegyünk. A világcég számára minden bizonnyal e támogatások megmaradása sem lett volna elég itt maradásához. Egyébiránt az "unió" vajon miért várná el, hogy gazsuláljunk neki, miért ne tekintené magától értetődőnek, hogy "egyenes háttal" tárgyalunk vele? És valójában az Európai Unió alatt ebben az összefüggésben kit és mit értünk - az Európai Bizottságot, a Tanácsot netán magát az IBM-et, vagy a mindezeket megtestesítő Mr. Globalizációt?

A már a vége felé járó csatlakozási tárgyalások hevében némi nemzetállami öntudat, nyerési vágy természetes. A folyamatnak az alkalmazkodás mellett van egy olyan része is, amelyen alku köttetik a tárgyalók között. S noha a mozgástér behatárolt, nyilvánvaló, hogy minden tagjelölt ország kormányának, így a magyarénak is érdeke és kötelessége, hogy az "uniós számla", a be- és kifizetések egyenlege minél kedvezőbb szaldót mutasson. Ezzel nincs is semmi gond.

Az azonban már az európai integráció félreértelmezését jelenti, ha - miként az az előbbi példákból is látszik - az uniót csak a tagjelöltekre rátelepedő óriásnak látjuk. Az Európai Unió, illetve annak "kormánya", a Bizottság jogi hatalommal van felruházva, költségvetési autoritással alig. A jogi diktátum ellen maga a döntéshozatali rendszer véd, amely egyfelől jobbára még mindig a tagállamok közötti konszenzusra épül, másfelől a kisebb tagállamoknak lakosságbeli számarányuknál nagyobb szavazatarányt biztosít. A szubszidiaritás mint az egyik uniós alapelv kimondja: csak azok a jogosítványok csúszhatnak fel a szupranacionális szintre, amelyeket az országos, a regionális vagy a helyi kormányok már nem tudnak hatékonyan gyakorolni. Mindemellett, a közösségi politikákra és a hivatalnokrendszer működtetésére a tagállamok nemzeti össztermékének csupán valamivel több, mint 1 százaléka jut. Nehéz olyan "szuperállamot" elképzelni, amelyben a költségvetési újraelosztás ilyen minimális mértékű, márpedig ez a kifejezés (szuperállam) gyakran felüti a fejét mind a jobb-, mind pedig baloldali sajtó hasábjain.

A hazai, ma még csak talán látens euroszkeptikusok legfőbb aduja a szuverenitás - úgymond - elvesztése. A szélsőjobboldali hangoktól sem mentes közszolgálati rádióműsor, a Vasárnapi Újság, valamint a csatlakozást növekvő pesszimizmussal és gyanakvással figyelő konzervatív napilap, a Magyar Nemzet az állam döntési jogosítványait rendszeresen meg akarja védeni Brüsszeltől. "Ha a magyar törvényt bármi is felülírhatja,… az már a szuverenitás hiánya" - áll a Magyar Nemzet egyik minapi számának véleményoldalán (editorial page). Eltekintve attól, hogy nehéz lenne egy szupranacionális szervezetbe belépni bizonyos jogosítványok átruházása nélkül, ez a gondolkodásmód teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy Magyarország hangja minden eddiginél távolabb hallatszik majd a közös uniós döntéshozatal döntően konszenzusos jellege következtében. Az ország mégoly kis mértékben, de az európai politikát formáló tényező lesz, szubsztanciális értelemben szuverenitása tehát egyáltalán nem csökken, hanem átalakul.

Nem csak a média, de a politikai elit is több esetben tévesen hivatkozik az unióra. Gazdasági lap szerkesztőjeként nemegyszer szegezik nekem a kérdést: mondjuk meg pontosan mi fog változni a csatlakozással, kik lesznek a nyertesek és kik a vesztesek. Ez a kérdésfeltevés részben abból táplálkozik, hogy a politikusok és az értelmiség egy része sokszor olyan képzetet kelt, mintha a csatlakozás nem csak a politikum szférájában, de az ország gazdasági életében is vízválasztó lenne. Mintha nem lenne mögöttünk egy évtizedes felkészülés, mintha a magyar gazdaság liberalizálása nem történt volna meg jóval a csatlakozás előtt. Mintha a magyar export uniós részaránya nem lenne magasabb néhány tagállaménál. Mintha - és ezt már a gazdaságtól elrugaszkodva mondom - most derült volna ki, hogy csatlakozni fogunk.

Orbán Viktor ex-kormányfő minapi követelései például - amelyek teljesülése úgymond szükséges ahhoz, hogy a Fidesz mint a legnagyobb ellenzéki párt megszavazza az alkotmánymódosítást és ezen keresztül elősegítse a sikeres csatlakozást - aligha válhatnak a belépés valódi feltételeivé. Vegyünk ezek közül csak egyet, a sokat hangoztatott bérfelzárkózást. Nos, minden közgazdász számára magától értetődik, hogy a béreket nem a "központ" (legyen az Budapest vagy Brüsszel) határozza meg, azok csak olyan mértékben nőhetnek, amennyire azt a gazdaság teljesítőképessége lehetővé teszi. Magyarországon lényegesen kevésbé hatékony a javak és a szolgáltatások előállítása, mint az uniós tagállamokban: termelékenységünk messze elmarad az ottani szinttől. A bérekre vonatkozóan amúgy semmiféle közösségi szabályozás nincs, így sem feltétele, sem pedig azonnali következménye nem lehet a csatlakozásnak.

És miközben nem kétséges, hogy az integrációval lesznek akik jobban járnak, mások pedig a nagyobb verseny miatt hátrányokkal szembesülhetnek, a mindenre kiterjedő előny-hátrány mérleget megvonni egyszerűen képtelenség. Ugyanazon személy lehet haszonélvezője és kárvallottja is a folyamatnak; a makrogazdasági növekedésből például hosszabb távon az is részesedik, aki rövid távon esetleg elveszíti az állását és átképezés után új szakmát kell választania. Ráadásul az előnyök sokak számára kevésbé megragadhatóak, míg a hátrányokat hatásosabban lovagolhatják meg az egyes partikuláris érdekeket védő csoportok. Mivel Magyarországon ma nincsenek erős rétegpártok és a szakszervezetek sem fejtenek ki túl nagy befolyást, egyelőre a szervezett euroszkepticizmus sem ütötte fel a fejét.

Ehelyett a társadalom egy része látensen vagy manifeszt módon tart a csatlakozástól. Ez a félelem egyfelől magyarázható azzal az államszocialista reflex-szel, amely az öngondoskodás helyett a "jót" és a "rosszat" is egy erős birodalomtól várja, a történelmet és a politikát csak egy nagy tömbhöz való viszonyulásban tudja értelmezni. E szemlélet képviselői a rendszerváltásig Moszkvától várták az áldást és az átkot, most pedig Brüsszeltől. Mintha az unió nem szabad és demokratikus államok önkéntes társulása lenne. Mintha most is mindent egy központból irányítanának és egy központi akaratnak kellene megfelelnünk. Mintha az unió sokszor bírált nehézkességét éppenséggel nem az adná, hogy egy komplex alkumechanizmus keretében folyamatosan érdekeket harmonizál. Mintha a közösségi szint alatt megszűnt volna a (nemzet)állam és nem éppen az unió hívta volna életre a régiókat.

Valószínűleg szintén az államszocialista örökséggel függ össze, hogy felmérések szerint a magyar közvélekedés számos fontos, döntően gazdasági kérdésben nem osztja az unió normáit. A Medián közvélemény-kutató intézet megdöbbentő adata szerint a magyar lakosság többsége 12 évvel a rendszerváltás után is hatósági, azaz államilag rögzített árakat szeretne. Az már ezután nem is meglepő, hogy a magyarok nagyobb része előnyben részesítené a hazai vállalkozásokat a külföldiekkel szemben, és hallani sem akar a külföldiek itteni földvásárlásáról.

Romano Prodinak az Európa Parlamentben mondott múlt heti beszéde szerint az EU jobban, mint bármikor korábban a történelemben, a környező országok számára politikai fejlődésük mintájává vált. Semmilyen más világpolitikai entitás nem fejt ki olyan vonzerőt környezetére mint az unió. A keleti bővítés - Prodi szavaival - az unió nagy művévé, magnum opus-ává vált. A fentiekben azt kíséreltem meg bemutatni, hogy miközben az Európai Unió kétségtelenül mágnesként vonzza az új tagokat, a szervezetről a közvéleményben számos tévképzet és félelem él. És ez túlmutat a csatlakozáson, amelyet most már véleményem szerint igazi veszély nem fenyeget.

Mint tudjuk, a gondolkodásmód, a beidegződések változnak a legnehezebben. Az egységesülő Európát az elkövetkező két esztendőben joggal ünneplők számára sem árt felidézni Ralf Dahrendorf ideillő szavait. A német-brit gondolkodó a közép- és kelet-európai rendszerváltások kapcsán úgy vélekedett, hogy a politikai és gazdasági átmenet jóval gyorsabban véghez vihető, mint a mentalitás átalakulása, amire ő nem kevesebb, mint 60 évet jósolt. Csak remélhetjük, hogy - ezt az időszakot lerövidítendő - az egységes Európában rejlő, eddig nem tapasztalt lehetőségek Magyarországon is sokakat sarkallnak erőfeszítésekre és minél többeknek segítenek majd leküzdeni vélt vagy valós félelmeiket.

Köszönöm a figyelmet.

magyar
Az Élet és Irodalom és a Népszabadság újságírója, a hirszerzo.hu internetes portál vezető szerkesztője előadása a Média és politika - független újságírás című konferencián 2000. október 6-án.
Magyarországnak össze kellene fognia Szlovéniával és Észtországgal, és jó közös stratégiával ennek a csoportnak lenne esélye arra, hogy elsoként lépjen be az Európai Unióba - mondta Carlos Molina del Pozo spanyol EU-szakértő, az úgynevezett Bölcsek Tanácsának tagja.
Hegedűs István (a Hayek Társasággal közös rendezvényen, Heller Ágnes és Szent-Iványi István után) "Liberális "igen" az Európai Unióra" címmel tartott előadást 2003. április 9-én. 
Schöpflin György előadása „Az Európai Unió jövője és a bővítés” című konferencián 2002. november 29-én.
A Média és politika című nemzetközi konferenciasorozat első rendezvénye a Budapesti Európai Ifjúsági Központban 2000. április 7-8-án. Freedom of the Media in Central and Eastern Europe - International Conference in Budapest, 7-8 April 2000 -