Úton az európai kulturális identitás felé?

Az Európai Unió bovítésének folyamata gyakorlatilag célhoz ért, Közép-Európa posztkommunista országai 2004. május elsején az Unió teljes jogú tagjai lesznek. Az EU követelményeihez való alkalmazkodás sok mindent megváltoztatott a posztkommunista világban - például az egészségügyben, a biztonságpolitikában, a környezetvédelem vagy éppen a pénzügyi szervezetek szabályozása területén. Javult az államigazgatás és az igazságszolgáltatás teljesítoképessége is. A bovítés mára gazdasági, politikai, és jelentos mértékben jogi realitássá vált. Egyre inkább - a legtágabb értelemben - kulturális realitássá is válik, noha épp ezen a területen jelentkeznek az integráció legkomolyabb problémái, mind Közép-Európa, mind a Nyugat számára.

Röviden arról van szó, hogy azok a diskurzusok, amelyek a csatlakozásra váró országok társadalmai számára lehetové tennék, hogy az uniós tagságot valóban a "sajátjukként" éljék meg, vagy egyáltalán nem indultak el, vagy csak részlegesen. Úgy tunik, a közvélemény egyelore csak nagyon korlátozottan érti, hogy mi minden következik a tagságból. Ahogy a csatlakozás idopontja közeledik, úgy fogyatkozik iránta a lelkesedés, feltehetoen azért, mert ahogy a tagjelölt országokban az emberek egyre többet tudnak meg az Unióról, Európa politikai menedzsmentjének természete egyre több ponton látszik ütközni a létezo politikai normákkal.

A Brüsszellel lefolytatott tárgyalásokban közvetlenül részt vevo politikai és bürokrata elit gyorsan és hatékonyan fogadta be az Európai Unióról szóló ismereteket, az Unió metanyelveit, formális és informális tárgyalási kultúráját, az EU által rájuk rótt kötelezettségeket és feladatokat. A csatlakozási tárgyalások fejezeteinek lezárása fontos tanulási folyamat volt a közép-európai elitek számára - az Európa iránti valódi elkötelezodés iskolája és az EU-ban szokásos ügymenetekhez történo szocializáció periódusa.

Ezt a tudást azonban nem adták tovább a tagjelölt országok véleményformáló elitjeinek, részben az utóbbiak ellenállása miatt - hiszen az új tudás elfogadása bizonyos mértékig érvénytelenítené a posztkommunista érában konstruált tudásformákat, amelyek a véleményformáló elitek magas státusának fenntartása szempontjából központi jelentoséguek. Ezeknek a társadalmaknak az a sajátossága, amit Zygmunt Bauman egy évtizeddel ezelott a posztkommunizmus liminális állapotaként írt le - vagyis, hogy az új és a régi elemei úgy vannak egyszerre jelen, hogy a különbözo diskurzusok elbeszélnek egymás mellett -, azért is válhatott tartóssá, mert a közszféra véleményformáló elitjei érdekeltek az új eszmék és megfogalmazóik kizárásában. A változás ugyanis a meglévo tudást mindig leértékeli. Ez, legalábbis részben, a közszférában jelentkezo innovációval, és az EU-ra jellemzo diskurzusok megnyitásával szembeni ellenállásban mutatkozik meg. Ezeknek a diskurzusoknak az adaptálásához ugyanis a posztkommunista elitnek a társadalom más csoportjaival sokkal inkább egyenrangú kapcsolatot kellene kialakítania, részben feladva a normaképzésben elfoglalt kitüntetett pozícióját, és a "nemzet lelkiismeretének" szerepét.

Ennek következtében ezekben a csatlakozás elott álló társadalmakban nem alakult ki átfogó kép arról, hogy mit jelent majd az Unió tagjának lenni. A kép egyes részleteit, például azt, hogy az EU bizonyos szervezetei az eddigieknél sokkal szigorúbb feltételeket kényszerítenek a gazdasági szereplokre, sokan ismerhetik. Azt azonban, hogy mindennek, az egészet tekintve, pozitív hatásai is lehetnek, jellemzoen nem ismerik fel. Tartja magát a nemzeti szuverenitás kizárólagosságának elve, a "boldogulunk egyedül" attitud, vagyis az az elképzelés, hogy egy ország önmagában, a világtól elszigetelten is muködtetheto. Az a koncepció, hogy a tagországok nem idegen országként, "külföldként", hanem partnerként tekintenek egymásra, egyelore nem talált befogadásra sem az elit körében, sem az átlagos közgondolkodásban. Jól példázza ezt, ahogy a Cseh Köztársaság elutasítja annak elismerését, hogy a temelini atomeromu muködtetése nem belügy, hanem olyan kérdés, amely Ausztriára és Németországra is hatással van. Az egész Európát involváló szempontok súlya növekszik, az Unión belül a "belügyek" fogalma egyre kevesebbet jelent. Mindennek megvan a maga következménye Közép-Európára nézve: a csatlakozás valószínuleg kulturális sokkal fog járni. Ez egyes esetekben nativizmusban, idegengyulöletben és minden új elutasításában - vagyis az új radikális jobboldal aktivitásának erosödésében fog jelentkezni. Lepper és Csurka juthat itt eszünkbe. Tovább élezheti az indulatokat a globalizáció, amellyel szemben az EU bizonyos mértékben védelmet biztosít, de a helyi értékek relativizálása, helyi megoldások és tudásformák feladása árán.
*
A csatlakozást ellenzok kezébe újabb érveket adott az a mód, ahogy az EU tárgyalt a csatlakozásról a közép-európai országokkal. A csatlakozási tárgyalások során az EU magatartását egyoldalúság, a tagjelölt országok szempontjai iránti érzéketlenség jellemezte. Az EU lényegében ráeroszakolta az aquis communautaire-t Közép-Európára, csak a részletekrol tárgyalt, az alapelvekrol soha. Mindezt a "csatlakozás a klubhoz" metafora volt hivatott legitimálni. A metafora azonban hibás. Csak akkor volna érvényes, ha Közép-Európa más klubhoz is csatlakozhatott volna, ha lett volna választási lehetosége. Az EU figyelmen kívül hagyta Közép-Európa sajátos szempontjait, és ennek olyan nem várt következményei lehetnek, amelyek hatással lesznek majd a kibovült Unió muködésére. A normatív vita nélkül elfogadtatott eszméket, szabályokat, értékeket és koncepciókat ezek az országok elfogadják ugyan, de nem internalizálják és nem integrálják. Vita nélkül nem lehetséges egyetértés a szabályokról, csak a szabályok elfogadása. A kényszerbol elfogadott szabályokat általában nem a normaalkotó szándékának szellemében alkalmazzák, hanem, hacsak lehet, kijátsszák, megkerülik. A kommunista uralom idején ezt már megtanultuk. Ráadásul a Nyugat bizonyos paternalista attitudöket is táplál Közép-Európával kapcsolatban. Eszerint a Nyugat tudja, mi a teendo, a helyi diskurzusok, intézmények és értékek félresöpörhetok; a közös Európa megalkotásához Közép-Európa semmi hasznavehetovel nem tud hozzájárulni. Megdöbbento példája volt ennek az attitudnek Kelet-Németország radikális asszimilálása Nyugat-Németországhoz.

A másik oldalon, Kelet-Európa országai az európai nagyhatalmakkal kialakult egyenlotlen kapcsolatok hosszú történetére néznek viszsza. Ezek a modellek kulturálisan mélyen kódoltak, és ma is hatnak. A régió országaiban az önrendelkezés attitudje nem eros, nem is lehet, ha a választási lehetoségek mindig korlátozottak, s ha a nemzeti preferenciákat a nagyhatalmak rendre felülírják. Innen ered az "orientáció", a "meghatározottságok" és a "mit akarnak csinálni velünk" jól ismert diskurzusa. Az a körülmény, hogy az Európai Uniónak nincs alternatívája, az elkerülhetetlenség és sorsszeruség érzetét kelti, erodálva Közép-Európa öntudatát.

Nem kell olyan messzire mennünk, mint Böröcz József és csapata - akik "bovítés" helyett, jellemzo módon, inkább "terjeszkedést" emlegetve amellett érvelnek, hogy aminek most tanúi vagyunk, csupán a gyarmatosítás egy új formája -, hogy megállapítsuk: az EU egyoldalúan él a hatalmával és presztízsével. Az EU ennek nagyobbrészt nincs is tudatában, annyira beleivódott már ez a gyakorlat Európa nagy és kis államainak viszonyába. Az eredmény annak a kiszámíthatatlanságnak az újratermelése, ami Közép-Európát a modernitás kezdete óta jellemzi.

A nagy és kis országok viszonya azok közé a szempontok közé tartozik, amit - a téma tudományos irodalmához hasonlóan - a csatlakozási tárgyalások során legnagyobbrészt figyelmen kívül hagytak. Ez a viszony a nyugati kis országokra is hatással van, noha az o történelmi tapasztalataik mások, mint a posztkommunista országokéi. A kis országok számára inherens nehézséget jelent annak az elismertetésnek, státusnak és egyenlo méltóságnak a kiharcolása, amit a kulturális biztonságuk, mindenekelott a kultúrájuk reprodukciójának biztosítása érdekében szükségesnek tartanak. Európa nagy országait irritálja, ha a kis országok problémája napirendre kerül, amit jól példáz Franciaország magatartása a nizzai csúcson. Az összes nagy ország - Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország - hibáztatható ezért a türelmetlenségért, a kis országokkal szembeni megértés hiányáért.
*
Az összes közép-európai ország kis ország, még Lengyelország is, amely méretét tekintve ugyan közepesnek mondható, de történelmi adottságai (a többszöri földarabolás, a határok változása, Varsó lerombolása és a kommunizmus hatásai) folytán pszichológiailag kicsi. A közép-európaiak számára az Európai Unió tagjaivá lenni sokkal többet jelent a közös piachoz való csatlakozásnál. Számukra ez a szimbolikus Európa egyenlo részeseiként való elismertetést jelenti, s ezen az sem változtat, ha a nagy országok errol nem akarnak tudomást venni.

Amikor az Európai Unió elodszervezetének tekintheto Európai Gazdasági Közösséget 1957-ben létrehozták, ezt néhány világosan megfogalmazott céllal tették. Ezek egyike a Franciaország és Németország közötti további háborúk lehetoségének megszüntetése volt. Ezt a célt az Unió ragyogóan teljesítette. Egy másik cél az egymásrautaltság egy olyan magas fokának megteremtése volt, ami kikényszeríti a konfliktushelyzetek tárgyalásos megoldását. A harmadik cél az európai jóléti állam fenntarthatóságának biztosítása és a megmaradt falusi népesség paraszti sorból polgári státusba emelése - Európa egyik legnagyobb történelmi vállalkozása - volt. Mindig volt és mindig lesz azonban egy negyedik cél is: egy olyan tér megteremtése, amelyben a kis országok minden értelemben biztonságban érezhetik magukat.

A demokrácia megköveteli, hogy mindazok, akiket a hatalom döntései érintenek, hallathassák a hangjukat, hogy a hatalmat gyakorlók önkorlátozó magatartást kövessenek, feltételezi a kölcsönösségen alapuló viszonyokat és egymás kölcsönös megbecsülését, és megköveteli annak a belátását, hogy a hatalomnak való alávetés politikai képviselet nélkül a baj legbiztosabb receptje. Felvetodik a kérdés, hogy az a mód, ahogy az EU a bovítésrol tárgyalt a csatlakozni kívánó országokkal, vajon nem az Unió demokratikus deficitjének exportálásához vezetett-e. Tudtán kívül az EU vajon nem a posztkommunizmus liminális állapotának fennmaradásához járult-e hozzá? És milyen változás várható ebben, miután a tagjelöltek teljes jogú tagokká váltak?
Az utolsó kérdés arra irányul, hogy milyen hangot fognak a közép-európaiak megütni az Unió tagjaiként. A Nyugat kulturális nagyhatalmai lényegében az európai diskurzusok oligopóliumának tekintik magukat, elfogadva, hogy a diskurzushoz a kisebb nyugat-európai országok is hozzájárulhatnak valamivel. Kevesen veszik észre, hogy - ha egyelore alig hallhatóan is - Közép-Európából olyan hangok is jönnek, amelyek paradox módon közelebb állnak az összeurópai szintézishez, mint bármi, ami nyugatról jön.
*
Ennek a folyamatnak két fontos dimenziója van. Az egyik a marxista-antimarxista paradigmából való, immár megfigyelheto kilábalás. A társadalomtudományok és a bölcsészettudományok területén a nyugatról importált gondolkodásmódokat sikerült az örököltekkel ötvözni. Ennek jele, hogy a posztkommunista országokat már nem lehet az adott ország nyelvének ismerete nélkül kutatni, mert - a színvonal jelentos javulása miatt - a helyben publikált tudományos teljesítményeket ismerni kell.

A másik egy olyasfajta szintézis körvonalainak kibontakozása, ami Nyugaton nem található meg. Éppen a perifériális helyzet érzésébol adódóan Közép-Európában figyelnek minden intellektuális történésre, ami egész Európában zajlik. A barokk és az ellenreformáció öröksége még él Közép-Európában, ennek pedig egyik kulcseleme az egységes világszemlélet kialakítása iránti igény. A közép-európai gondolkodók ezért a leheto legszélesebb horizonton tájékozódnak, egy probléma lehetséges megközelítéseinek a leheto legszélesebb skáláját igyekeznek befogadni, hogy a struktúrákról és öszszefüggésekrol a legteljesebb képet állítsák elo. Azoknak a közép-európai értelmiségieknek, akik igényt tartanak a helyi szakmai közvélemény elismerésére, ismerniük kell az angolszász, a német és a francia irodalmat, de esetenként az oroszt vagy az olaszt is. Nyugaton ez meglehetosen ritka.

Az angolszász metodológiák hegemóniája távolról sem teljes. Ritkaság azonban, hogy egy brit vagy amerikai szerzo francia és német forrásokra is támaszkodjon. Néhány név, mint Foucault-é vagy Habermasé, mindig felmerül, de ez minden. A nyugati russzisták ismerik Bahtyint, de mondjuk Foucault-val már nem tudják összevetni az írásait. Az ilyesfajta szintézis azonban Közép-Európában nem számít rendkívülinek. A német hatás például sokkal erosebb, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, és a recepció is szélesebb köru. Talán merész a kijelentés, de ha Európa jövojérol a következo vízió Közép-Európából jön majd, abban ennek a szintézisnek mindenképpen szerepe lesz.

A kép tehát összetett. Az EU egy új intézményi struktúra kidolgozásán munkálkodik, ami alkalmas lesz az Unió muködtetésére az új tagok belépése után, ehhez azonban nem veszi igénybe a leendo tagok közremuködését. Közép-Európa úgy csatlakozik majd az Unióhoz, hogy a kulturális tokéje alig adaptálódott a tagság követelményeihez, ami azt valószínusíti, hogy lesznek súrlódások az EU régi és új tagjai között, amint különbözo diskurzusaik egymásnak ütköznek. Ennek egyik várható következménye, hogy noha elvben a közép-európai diskurzusokat Európa könnyuszerrel befogadhatná, a jelenlegi tagok inkább saját diskurzusaik megszilárdítására fognak törekedni, így a közép-európai diskurzusok marginalizálódnak. Délkelet-Európa országai ugyanakkor, ha nem lesz radikális változás az intézményrendszerben, az uralkodó gondolkodásmódban és attitudökben, kívül rekednek az Unión. Délkelet-Európa kirekesztése az európai fejlődés fő áramából nem újdonság, azonban nem szolgálja a stabilitást.

(A Szerző a politikatudomány Jean Monnet-professzora, a Centre for the Study of Nationalism igazgatója, UCLSSEES, University of London)

Az Élet és Irodalom és a Népszabadság újságírója, a hirszerzo.hu internetes portál vezető szerkesztője előadása a Média és politika - független újságírás című konferencián 2000. október 6-án.

Magyarországnak össze kellene fognia Szlovéniával és Észtországgal, és jó közös stratégiával ennek a csoportnak lenne esélye arra, hogy elsoként lépjen be az Európai Unióba - mondta Carlos Molina del Pozo spanyol EU-szakértő, az úgynevezett Bölcsek Tanácsának tagja.

Félünk-e az Európai Uniótól? - Az Európai Unió mint hivatkozási alap a hazai közbeszédben, Martin József Péter előadása „Az Európai Unió jövője és a bővítés” című konferencián, 2002. november 29-én.

Hegedűs István (a Hayek Társasággal közös rendezvényen, Heller Ágnes és Szent-Iványi István után) "Liberális "igen" az Európai Unióra" címmel tartott előadást 2003. április 9-én. 

Úgy vannak a politikai pártok ezzel a választási kampánnyal, ahogy a régi rendszerben a köztisztasági hivatal vezetői voltak a hóval: „dolgozóink felkészültek a télre”, nyilatkozták ősszel. Amikor aztán beköszöntött a hideg évszak, közölték: „váratlanul ért minket a nagy havazás”.