A közmédia szabadsága Magyarországon - egy libertárius megközelítés

A közmédia szabadsága Magyarországon - egy libertárius megközelítés

0 comments

Az Élet és Irodalom és a Népszabadság újságírója, a hirszerzo.hu internetes portál vezető szerkesztője előadása a Média és politika - független újságírás című konferencián 2000. október 6-án.

Hölgyeim és uraim!

Képzeljék el a következô helyzetet: önök újságírók vagy szerkesztôk egy kis privát magyar tévéadónál, amikor is hirtelen kommandósok lepik el az épületet. Az aznapi műsorokat még engedik elkészíteni, de közlik, hogy másnaptól megszűnik a tévéadó. A folyosókon ellenôrzést és motozást tartanak. A vécére is ôk kísérik el önöket. Aki kimegy a kapun túlra, nem engedik vissza. Szerkesztôségi értekezleten a tévé jogásza közli, amit ô és néhány vezetô már napok óta tud, hogy a tulajdonos eladta a fejük fölül a csatornát. A fekete dzsekis biztonsági embereket már az új tulajdonos küldte a tulajdonába, hogy megszűntesse, ami megvett. Az új tulajdonos pedig nem más, mint a két konkurrens privát adó egyike, de az akcióhoz a másik adó is besegített, pénzzel (that’s what friends are for). Mindez alig néhány nappal azelôtt, hogy a kis tévéadó tulajdonosa valószínűsíthetôen gyôztesen, ôk ketten meg vesztesen kerültek volna ki egy bírósági ítéletbôl. Így azonban, hogy az alperesek felvásárolták a felperest, megszűnt a per. Egy kelet-európai privát tévéadó vége, hölgyeim és uraim, és ez nem Meciar Szlovákiája, vagy valami rossz politikai akcióthriller, Faye Dunawaye-vel a fôszerepben, hanem magyar valóság. Néhány hónappal ezelôtt ez történt a TV3 nevű magyar kábeltévével, amely független hírműsorával példamutatóan statuálta, hogyan is kell kiegyensúlyozott, kritikus, a civil társadalomra is érzékeny híradót csinálni, függetlenül a politikai vagy üzleti szereplôk érdekeitôl.

A példát természetesen nem azért hoztam elô, hogy bebizonyítsam: a privát tévécsatornák szükségszerűen a korrupció, az üzleti átverések és inkorrektségek birodalma, ezért vissza kéne szorítani ôket, és erôsíteni kell az állam szerepét a közpénzbôl fenntartott médiumok területén, ahogy azt ma a szélsôjobb követeli. Éppen ellenkezôleg. Ahhoz, hogy az újságírók, szerkesztôk el tudják látni alapvetô feladatukat, a nyilvánosság független és kritikus tájékoztatását, a privát tévéadók esetében csak több civil kurázsira, nyomásgyakorlásra van szükség. A közszolgálati médiában azonban komoly strukturális változások kellenek. Privatizációra, feladatainak csökkentésére, a közszolgálatiság fogalmának radikális átértékelésére van szükség. Természetesen a tulajdonosi funkciókat ellátó kuratórium elnökségében sincs helye aktív politikusoknak.

Ahogyan a kelet-európai posztkommunista átmeneti társadalmak legtöbb területén, a média világában is állami szervek, hivatalok, pártok intézkedései okozzák a legtöbb morális kárt. Például amikor nyilvánvaló jogtalanságot hoznak létre vagy ahhoz asszisztálnak. A TV3 megszűntetésének módjával kapcsolatban a média felügyeleti szervének akkori elnöke így nyilatkozott: “A hevesen versengô magyar médiapiacon ez a fejlemény valamelyes nyugalmat hozhat. A verseny kulturáltabbá válhat, a két országos műsorszolgáltató a jövôre nézve nagyobb biztonságban érezheti magát és a versenyben több energiát fordíthat a nyugodt alkotómunkára.” A nyugodt, békés, kulturált alkotómunka a hetvenes-nyolcvanas évek késôkommunista idôszakának jelszava volt ebben az országban. Akkoriban már az is a társadalmi rendet veszélyeztette, ha tíz fiatal ellenzéki demonstrációt tartott egy nemzeti ünnepen. Két kereskedelmi csatorna még talán biztonságos, három már zavartkeltôen veszélyes és káotikus — ez a szemlélet 2000-ben. Orbán miniszterelnök is ebbôl indul ki, amikor azt mondja, tisztább ügy két nagy párt közül választani, mint háromból, az csak megzavarja a választókat.

Magyarországon a politika úgy vonult ki a média területérôl, hogy törvényileg szabályozott módon bent maradt — ennél még Clinton elnök is ôszintébb volt, amikor közölte, hogy nem tüdôzte le azt a jointot.

A négy éve elfogadott médiatörvény szerint Magyarországon pártok garantálják a közmédia pártatlanságát. Pártok emberei ülnek a média felügyeleti szervében, az Országos Rádió és Televízió Testületben is, és pártok közti alku tette lehetôvé, hogy éppen a két említett kereskedelmi csatorna kapott frekvenciát e testülettôl, ráadásul hiányos pályázatok benyújtása után. Az akkor kormányzó baloldal és az ellenzéki jobboldal ugyanis egyetértett abban, hogy a liberálisnak számító harmadik pályázó ne juthasson tévéadóhoz. A folyosón pedig az egyik kurátor állítólag azt mondta, ô nem fog eggyel több médiát adni a zsidó liberálisok kezébe. Ha nem is pont emiatt, de a TV2 és az RTL Klub jutott csatornához. Az ez ellen pert indító cég, a késôbbi TV3-on kívül senkit sem zavart, hogy a két csatorna tulajdonosai a háttérben össze vannak fonódva. A magyar médiavilágra is érvényes a libertárius Nathaniel Branden 1962-es meglátása, amely szerint: “Every coercive monopoly that exists or has ever existed, was created and made possible only by an act of government, by legislative actions which granted special privileges (not obtainable on a free market) to a man or a group of men, and forbade all others to enter that particular field.”

Lehet természetesen, hogy a két létrejött kereskedelmi adó szigorúan nézve nem coercive monopoly a Branden-i értelemben. De facto azonban azzá váltak, hiszen a közszolgálati, unalmas Magyar Televízió nézôi azonnal átpártoltak a quiz-műsorok, szappanoperák, olcsón bevásárolt akciósorozatok világába, ahol a legnagyobb problémájuk az, vajon Esmeralda már most lefekszik-e Don Alvaroval, vagy csak a 374. részben. A Magyar Televízión és a két nagy, országos lefedettségű kereskedelmi csatornán kívül van még egy műholdas televízió, a patetikus hangú Duna tévé, ami fôként a határainkon túl élô magyaroknak szól. Ennek idehaza 1 százalékos a nézettsége, most választották benne elnökké a legnagyobb kormánypárt káderét, és legszínesebb műsora a zárás utáni éjszakai akvárium, tele halakkal, amit szerintem kifejezetten a marijuana-fogyasztó kisebbség számára találtak ki. Ezen kívül van még néhány szánalmas helyi és kábeltévé; műsorukat és design-jukat leginkább úgy kell elképzelni, hogy ilyen low budget produkciót gyártana a Monty Python társulat, ha elfogyna a pénze.

Mindezt azért mondtam el, mert bár a sajtó Magyarországon alapvetôen szabad, a közszolgálati és privát televíziókban dolgozó újságírók, riporterek és szerkesztôk alig leplezett nyomásnak vannak kitéve. Fontos azonban megkülönböztetni két dolgot. Gyökeresen más minôség egy privát tévécsatorna alkalmazottjaként befektetôktôl, tulajdonosoktól vagy hirdetôktôl függeni, mint egy állami költségvetésbôl fenntartott közszolgálati médiumban napi politikai nyomás alatt lenni.

Természetesen a kereskedelmi televíziók életében is állandó a nyomás. Mindkét tévében egészen a közelmúltig működött egy-egy pártküldöttekbôl álló tanácsadói testület. Az RTL-nél például egyenesen a miniszterelnök egyik tanácsadója töltötte be az egyik ilyen posztot, és egyszer bele is szólt egy kabaréműsor szerkesztésébe. Napi gyakorlat, hogy a pártok, minisztériumok betelefonálnak a hírszerkesztôségekbe akár fél perc szereplésért is. Ugyanígy napi rutin, hogy a tulajdonos kérésére a beszélgetôs műsorokba be kell hívni olyan vendégeket, akiknek nincs semmilyen hírértékük, de valamiért fontosak: barátok, bizniszpartnerek vagy hirdetôk. Kevés szerkesztô, riporter van, aki nemet merne mondani ezekre a bújtatott, szponzorált, promóciós blokkokra, amelyeknek a neve “muss”-anyag; ez német szó, a jelentése az, hogy kötelezô megcsinálni.

Ugyancsak megalázó és ugyancsak a szabadságjogokat sérti, sôt, nyílt nemi diszkrimináció, hogy a TV2 alapelvei között szerepel: a hírműsor két bemondójából csak a férfi kérdezhet riportalanytól úgynevezett “hard news”-t, politikai témákat, a nônek maradnak a “soft”, emberközeli témák kérdései. A politikai interjúkat, a közéleti kérdéseket, a konfrontatív vitát ez a két csatorna kínos és kerülendô témának tartja, olyannyira, hogy az RTL Klub mintájára októbertôl a TV2 megszűntette a politikát reggeli műsoraiban. Maradnak a hírműsorok és egy-két veszélytelen, humoros politikai show — de a bulvárosodási spirál itt is kegyetlenül lefelé nyomja a színvonalat. A nézettségi mutatók nekik adnak igazat: mindig van olyan, hogy még mélyebb. Nézzünk szembe a szimpla ténnyel: a nép hülye.

A kereskedelmi csatornák ma gyávák, konfliktuskerülôk Magyarországon. Nem akarják elveszíteni kétes pályázatokkal szerzett frekvenciáikat, ezért félnek attól, hogy a politikusokat megszorongassák. A kritikus politikai interjúk és a tényfeltáró újságírás leépítése, a szórakoztatónak szánt pszeudobeszélgetések elterjedése, a hírműfaj elbulvárosítása nem más, mint a közöny megszervezése, a nyilvánosság megszűntetése.

Mindez óriási esélyt kínálna a közszolgálati televízió és rádió számára - ha nem azt látnánk, hogy a kommunizmus bukása után immár a harmadik kormányzat gondolja úgy, hogy neki bármi beleszólása lehet a közmédia életébe.

Az elsô, konzervatív kormány úgynevezett médiaháborút indított a szerinte posztkommunista-liberális többségű sajtó ellen. A következô, szocialista-liberális kormány ezt leállította, de saját szervilis kádereit rakta a közszolgálati hírműsorok élére. Ez a mostani, ismét konzervatív és etatista kormány megint a sajtó baloldali dominanciájából indul ki, ezért nyíltan meghirdette, hogy kormányzatilag próbálja létrehozni az úgynevezett médiaegyensúlyt. Kövér László, a kormányzó Fidesz elnöke legutóbb számszerűsítette is: szerinte 9:1 arányú a baloldali-liberális sajtó dominanciája, amely szerinte nemcsak “ellenzéki”, de “ellenséges” is. Azt hiszem, ez a szám csak úgy jöhetett ki, ha az ellenségek közé soroljuk a Garfield képregényt, a Playboy magazint és a teljes Julia regénysorozatot. Tény, hogy utoljára a nyolcvanas évek közepén nevezte a kommunista párt “ellenzéki-ellenséges elemeknek” a demokratikus ellenzék tagjait. Az igazán ijesztô az, hogy Orbán miniszterelnök, Kövér meg a többi kormányzati fiú nagyjából az én generációmhoz tartozik.

Én egy olyan társadalomban nôttem fel, amelyrôl azt tanultuk, hogy mindig is volt, mindig is lesz. Az idô megállt a szocializmusban. Amikor piros nyakkendôs úttörôk voltunk, kizárólag olyan tévéműsorokat láttunk, olyan újságokat olvastunk, amelyek a létezô hatalom dicséretét zengték. Kérdezni nem lehetett, hiszen az nem volt kérdés, hogy nincs válasz. Mindig újságíró akartam lenni, de amikor úgy 15 évesen rájöttem, hogy a hatalom mindig meg fogja próbálni kihúzni a szavaim kétharmadát és átírni az igéimet, a jelzôimet, a felkiáltójeleimet, akkor elhatároztam, ezeknek én nem leszek újságíró. A kommunisták az idôt akarták megállítani, és ha ez nem is sikerült neki teljesen, a társadalmat azért konformistává és szervilissé alakította. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kormánypropaganda idôszakosan lehet sikeres, de az emberek észlelése szelektív: ahogy erre Gálik Mihály médiakutató rámutatott, elsôsorban azokat az információkat választják ki, ami egybevág saját értékrendjükkel. A mai, magát polgárinak nevezô magyar kormány azonban semmit sem tanult a múltból: kontrollálni akarja a médiát.

1998 óta soha nem volt olyan kilátástalan a helyzet a magyar közmédiában, mint ma. Ez az a politikai garnitúra, amely végre belevágott a Magyar Televízió háromezres létszámának leépítésébe, de a leépítés szempontjai sokszor káotikusak, az elbocsátások módja pedig sokszor megalázó volt. Fideszes lett a tévé elnöke, a koalíciós kisgazda pártelnök, Torgyán úr feleségének barátnôje lett az egyik alelnök, egy szélsôjobboldali hetilap publicistája pedig a hírigazgató. A Magyar Televízióból eltűntek a professzionális hírszerkesztôk, újságírók. Vidékrôl hozatnak fel fiatal, tanulatlan riporternövendékeket a délelôtti magazin- és az esti hírműsorokba, és ôket a szakmailag középszerű, kontraszelektált, de politikailag elkötelezett, jobboldali szerkesztôk tanítják be. Saját képükre formálják ôket. Egy Torgyánnal készült élô interjúban a riporter szervilis mosollyal gratulált neki egy magas perui kitüntetéshez; mellesleg ô az a politikus, akinek rendszeresen elnézik, hogy 10-15 perccel túllépi az adásidôt.

A televízió és a rádió hírműsoraiban 80-90 százalékos a kormányzati megszólalások aránya. Ez feltűnhetett az amerikai külügyminisztériumnak is, amely tavaszi jelentésében azt írta: “A jobbközép koalíció a személyzeti és hirdetési döntésekre való befolyását arra használta fel, hogy megkísérelje az állami médiában néhány hírműsor tartalmának módosítását.” A kuratóriumi elnökség, akárcsak a rádiónál és a Duna tévé nevű akváriumnál, kizárólag kormánypárti tagokból áll, ami szöges ellentétben áll a médiatörvény betűjével és szellemével.

A közszolgálati médiumok mindig is a kormány, a politika eszközei maradnak, amíg nem változik meg a finanszírozás strukúrája, a közszolgálatiság fogalma. Amíg nem válik ketté állam és média, ahogy kétszáz éve kettévált állam és egyház, és ahogy az államról végre le kellene válnia a gazdaságnak és a kultúrának. Amíg a közszolgálati televízió és rádió a mindenkori kormányzati erôk strukturálisan kiszolgáltatott szócsöve, addig nem létezik politikai szabadság ezekben az intézményekben. A már említett kisgazda pártelnök egyszer elvette a videokazettát egy tévétársaság operatôrétôl, mert a riporternô kellemetlen kérdésekkel szembesítette. Mindez a megfélemlítés irányába hat — márpedig ma sokan élnek félelemben, és nemcsak a köszszolgálati médiában. Vásárhelyi Mária szociológus felmérése szerint minden második magyar újságírót megfenyegettek már valamilyen formában, a politikai befolyásolás kísérleteinek pedig csak minden harmadik újságíró képes ellenállni.

A Magyar Rádióban minden vasárnap reggel nyíltan antiszemita, szélsôjobboldali magazinműsor hallható. Egyetlen rádiós vezetônek sincs bátorsága leállítani a műsort vagy elküldeni a vezetôjét, Lakatos Pált, aki régebben a rasszista Magyar Igazság és Élet Pártjának volt a képviselô-jelöltje. Sôt, a rádió alelnöke lemondott amiatt, hogy a fôszerkesztô meghosszabította Lakatos szerzôdését. A kormányfô egyik kedvenc műsorának nevezte a vasárnap reggelenkénti ôrületet, már kétszer is szerepelt benne, live. Pártja, a Fidesz a médiakuratóriumokban alig leplezve összejátszik a MIÉP-pel, mert a médiatúlsúlyról vallott paranoid elképzeléseik találkoznak.

Magyarországon a miniszterelnök a rádiótól minden szerda reggel lehetôséget kap arra, hogy úgy tíz perc erejéig szóljon az ô népéhez. Szerencsére kritikus kérdés vagy más zavaró tényezô nem fordul elô a műsorban. Nyáron, amikor a miniszterelnök nyaralt, a rádió szerkesztôi elôre felvettek vele három beszélgetést, hogy a nép nyaralás közben se maradjon Orbán Viktor bölcselmei nélkül. Vásárhelyi Mária szerint “a hatalom mégcsak lazítani sem szeretne azon a pórázon, amelyen a rádiót vezeti” — és a sors iróniája, hogy egy fiatal rádiós riportert kirúgtak amiatt, hogy interjút készített a szociológussal.

Mindezt azért soroltam olyan hosszan, mert meggyôzôdésem, hogy itt és most elôbb kell strukturálisan beavatkozni a közszolgálati médiumok funkcióiba, mint arra várni, hogy attititüd-változás következzék be a politikusoknál. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy a politika ne tudjon mit lenyúlni a médiában. Ha nem ezt tesszük, drágán elôállított olcsó propagandát kapunk a pénzünkért.

Ha a közszolgálatiság fogalma valahol a közérdekbôl, a közjóból vezethetô le, akkor drasztikusan csökkenteni kell az államilag finanszírozott közjó alatt értendô dolgokat. Független híradások, a BBC Hardtalk-jához hasonló konfrontatív interjúműsorok, kisebbségi, vallási, oktatási és tudományos műsorok — ennyi lenne a közszolgálat és nem több, és még ezt sem biztos, hogy kizárólag közpénzbôl kell finanszírozni. Alapítványok, egyesületek, privát telekommunikációs cégek is fenntarthatják mindazt a televíziós és rádiós minimálprogramot, azokat az értékeket, amelyek egyébként kiszorulnának a piacról. Amit a politikai gondolkodásban Robert Nozick kifejezése, a minimális állam jelent, azt jelenthetné a közmédiában a minimális közszolgálat. Egy köztévé és egy közrádió elég kéne hogy legyen, ha ezzel párhuzamosan liberalizáljuk a privát és közösségi frekvenciához jutást. Virágozzék száz virág!

Ha ideális közszolgálatiságról beszélek, akkor az én szemem elôtt a BBC etikai kódexe és az amerikai PBS struktúrája lebeg. Az önmagát “privát nonprofit korporációként” definiáló PBS legfôbb vonzereje számomra az, hogy nagyrészt önfenntartó, és hogy vezetôi testülete (board of directors) nem paritásos alapon kiszámolt pártpolitikusokból áll, hanem oktatókból, újságírókból, telekommunikációs és gazdasági szakemberekbôl. A médiatörvényt is drasztikusan át kell alakítani, egyértelműbbé és egyszerűbbé kell tenni. Meg kell akadályozni a médiatestületnek azt a tervét, hogy ô vagy bármilyen állami szerv kontrollt szerezhessen az internet és az Új Média fölött.

Kelet-Európa keserű története megmutatta számunkra, hogy a nyugat-európai, “jóléti” közszolgálati modelleknél szigorúbb átalakításra, azzal párhuzamosan nagyobb liberalizációra van szükség. Amit azonban én gondolok minderrôl, az abszolúte nem tipikus Magyarországon. Mindenki nagy állami biztonságot szeretne, nem pedig individuális szabadságot - az ugyanis felelôsséggel jár. Sokan akarnak megszabadulni a politika gyámkodásától, de még mindig túl kevesen lennének hajlandó megfizetni az árát. Márpedig ahogy a chicagói iskola régi alaptétele tanítja: “There ain’t such a thing as a free media.” Köszönöm a figyelmüket.

Magyarországnak össze kellene fognia Szlovéniával és Észtországgal, és jó közös stratégiával ennek a csoportnak lenne esélye arra, hogy elsoként lépjen be az Európai Unióba - mondta Carlos Molina del Pozo spanyol EU-szakértő, az úgynevezett Bölcsek Tanácsának tagja.

Félünk-e az Európai Uniótól? - Az Európai Unió mint hivatkozási alap a hazai közbeszédben, Martin József Péter előadása „Az Európai Unió jövője és a bővítés” című konferencián, 2002. november 29-én.

Hegedűs István (a Hayek Társasággal közös rendezvényen, Heller Ágnes és Szent-Iványi István után) "Liberális "igen" az Európai Unióra" címmel tartott előadást 2003. április 9-én. 

Az Európai Unió bovítésének folyamata gyakorlatilag célhoz ért, Közép-Európa posztkommunista országai 2004. május elsején az Unió teljes jogú tagjai lesznek.

A Média és politika című nemzetközi konferenciasorozat első rendezvénye a Budapesti Európai Ifjúsági Központban 2000. április 7-8-án.

Freedom of the Media in Central and Eastern Europe
- International Conference in Budapest, 7-8 April 2000 -