A konvergenciaprogramról és a bizalomról
Köszönöm szépen, Elnök úr!
Köszönöm a meghívást. Megpróbálok röviden hozzászólni a beszélgetéshez, mert múlik az idő, és igyekszem nem újra feltalálni a spanyolviaszt, hiszen már sok minden elhangzott.
Az első megjegyzésem mégis az lenne, hogy eddig egy fontos évszámot nem említett senki, ha jól figyeltem, ez pedig 2010. Ugyan a konvergenciaprogramról szó esett, de azért azt is remélem, hogy a jelenlévő politikusok, a különböző politikai pártok képviselői komolyan kívánják venni az euró bevezetésének 2010-es évszámát is. Most tavasszal végül nem született meg a konvergenciatörvény a magyar parlamentben - talán nyáron az összeülő új országgyűlés megfogalmazza és elfogadja. Ám ennél is fontosabb, hogy a leendő kormány, bármely politikai erőkből álljon is majd, ne módosítson a 2010-es céldátumon. Magyarországot komoly presztízsveszteség érte amiatt, hogy korábban már tologatta az évszámot. Azt persze félreértés lenne állítani, hogy csupán az „Európai Unió” vagy „Brüsszel” kívánja meg tőlünk a „gyors” csatlakozást az euró-övezethez. Alapvető magyar makrogazdasági és pénzügyi érdek - legalább is a Magyarországi Európa Társaság véleménye szerint -, hogy rendbe tegyük a költségvetést és az ország áttérjen az egységes valutára. Nem mellesleg, az aláírt csatlakozási szerződésnek megfelelően.
Az euró itthoni bevezetése annak a nagy, hosszú távú gondolkodásból - víziókból - kibontakozó európai folyamatnak a része egyébként, amiről Vastagh Pál már beszélt. A lisszaboni stratégia valójában folytatása, következménye az előző nagy „projektnek”, a gazdasági és monetáris unió megteremtésének. Nagy hiba lenne, rengeteg gazdasági-pénzügyi hátránnyal járna, ha a következő kormányzat, a következő parlament, vagy éppen ez a bizottság „lebegtetné” a céldátumot.
Jelenleg éppen kampányidőszak van, ami nem igazán kedvez annak, hogy valós gazdasági vagy pláne költségvetési kérdésekről vitatkozzanak a politikai pártok képviselői a médiában. Mégis, azt hiszem, hogy az európai ügyekkel foglalkozó szakértőknek és ennek a bizottságnak, illetve a jövendő új bizottság tagjainak éppen az lenne a teendője, hogy a tényleges helyzetből kiindulva beszélgessenek a problémákról - nemcsak egymással, hanem a civil szervezetekkel is.
Leginkább azt szeretném kiemelni, hogy bizonyos értelemben kommunikációs feladattal állunk szemben. Azokkal értek egyet, akik szerint a lisszaboni stratégiát érdemes komolyan vennünk. Úgy érzem, kevesebbet illenék viccelődni azon, hogy néhány éve téves kiindulópontokból milyen rossz célokat tűztek ki maguk elé az Európai Unió akkori vezetői. Inkább azokra a gazdaságpolitikai lépésekre kellene koncentrálni, amelyek Magyarország előtt állnak a már módosított lisszaboni stratégiának megfelelően. Nem azt mondom, természetesen, hogy központilag meg lehetne határozni, min szabad viccelődni és min nem. Annak érdekében viszont, hogy a magyar közvélemény átérezze a közös európai törekvések fontosságát, először érdemes a magunk portája előtt söpörni.
Baráth Etele elmondta, hogy az új nemzeti fejlesztési tervről most kezdődik a társadalmi párbeszéd. A következő Európai ügyek bizottságának a munkájához tartozhatna, hogy itt megint összejöjjünk és legalább a stratégia lényegi elemeiről eszmét cseréljünk - beleértve az Európai Bizottság által kifogásolt vagy éppen elfogadott struktúrát. Jó lenne, ha a Brüsszelbe kerülő és módosított elképzelések már a társadalmi párbeszédből levont következtetéseket is tükröznék.
Kialakult némi vita arról, hogy szeretnünk kell-e az európai intézményeket vagy pedig büszkék legyünk-e rájuk. Én egy harmadik kifejezést dobnék be a beszélgetésbe, ez pedig a „bizalom” szó. A Eurobarometer is ezt a fogalmat használva próbálja megmérni, hogy az európai állampolgárok milyen viszonyban állnak az európai intézményekkel. Fölhívnám a figyelmet arra, hogy az európai intézmények iránti bizalom szintje valójában nemcsak Magyarországon, noha Magyarországon különösen, hanem a régi tagállamokban is sokszor jóval magasabb, mint a nemzeti politikai intézmények esetében.
Tehát nem is állunk olyan rosszul. Ezért vigyáznunk kell arra, hogy véletlenül vagy szántszándékkal ne romboljuk a meglévő, ösztönös bizalmat az európai intézményekkel szemben. Magyarországon még ma is gyakran úgy vetődik fel a kérdés, hogy amikor például az Európai Bizottság véleményezi a magyar konvergenciaprogramot és adott esetben - ahogy a sajtó szívesen fogalmaz -, „intőt” ad nekünk, akkor ez a hír a magyar polgárok számára viszonyítási pontot jelent. Viszonyítási pontot, mert Brüsszelből feltehetőleg mértéktartó álláspont érkezett. Ezt a bizalmat semmiképpen sem szabad aláásnunk.
Végül tennék még egy megjegyzést. Mi szeretjük bírálni a régi tagállamokat. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a munkaerőpiac teljes megnyitása gazdasági szempontból szükséges lenne mindenki érdekében, tehát nemcsak Magyarország szemszögéből nézve. Mégis, pillanatokon belül föl fog vetődni az a dilemma, hogy Románia csatlakozásával mi vajon megnyitjuk-e a munkaerőpiacunkat a román munkavállalók előtt. Csak figyelmeztetnék arra, hogy könnyen bajba kerülhetünk - olyan helyzetbe, hogy mindeddig vizet prédikáltunk, de mindjárt magunk is bort fogunk inni. Szerintem a következő parlament Európai ügyek bizottsága minél hamarabb és igen alaposan megvitathatná, milyen európai stratégiával és gondolkodásmóddal lehetne befogadni az új tagállamokat. Egyáltalán, túllépve kissé a sajátosan magyar megközelítésmódokon, mindinkább összeurópai szemlélet alapján beszélgethetnénk a közös ügyeinkről.
Köszönöm szépen.
Budapest, 2006. február 14.