A párbeszéd nehézségei

CímA párbeszéd nehézségei
Közlemény típusaOnline cikk / Web Article
Év / Year2011
SzerzőkHegedűs, István
Kiadó / PublisherGalamus.hu
Város / CityBudapest
Kulcsszavak / KeywordsFodor Gábor
Összefoglalás

Tanácstalanul olvastam Fodor Gábornak a miniszterelnökhöz írt nyílt levelét egy hete, amit a parlamenti alkotmányozás lezárása előtti utolsó pillanatban postázott a Facebookon: „Arra kérlek, hogy a mögötted állók erejében bízva olyan Alkotmány mellé állj, amely vagy bírja a józan gondolkodású ellenzéki pártok támogatását, vagy kiállja a népszavazás próbáját.”

Nem tudom, mit javasoltam volna, ha megkérdezi a véleményem. Mert érteni véltem a szándékát, hogy józanul és kulturáltan szóljon hozzá a párbeszédet régóta nélkülöző közéleti „vitához”. Csak hát nem őt árulózták és gerébezték le az orbánisták 1993-ban, hogy aztán tizenkét évre megszakadjon közte és a Fideszben győztes többségi tábor között minden beszélő viszony? Vajon helyes – nem is tudom, jó kifejezés-e: erkölcsi szempontból –, ha most a régi, közös és szép időket emlegeti, de nem utal a drámai, durva szakításra? Talán igen: a múlt úgynevezett kölcsönös sérelmein való felülemelkedés emberi és politikai lelkierőt sugall, ami taktikai megfontolásból sem elvetendő megoldás. Csakhogy Orbánt 2002-ben még a demokraták ellenfelei közé sorolta, hogy aztán SZDSZ-es pártelnökként, szerintem egyébként helyesen, tárgyaljon a Fidesz küldöttségével – ám mintha az a találkozó egy picit túlzottan barátira sikeredett volna. Az a benyomásom, hogy érzelmei erősen hullámzanak egykori harcostársával és ellenfelével szemben. Most még azt is írja, hogy egy éve áprilisban abban bízott, Orbán tetemes többségét nemes célok elérésére használja fel. Persze mára Fodor Gábor is rég túljutott az illúziókon. Akkor viszont van-e bármi értelme barátságos hangon levelezni a fülkeforradalom vezérével? Vagy nem is érdemes ennyit foglalkozni a kérdéssel, és megint a cinikus realistáknak van igazuk: Fodor Gábor is tudja, hogy nem vonulhat vissza teljesen, ha még politizálni szeretne, hanem „jelen kell lennie” – és ezt a pillanatot találta alkalmasnak a megszólaláshoz?

Vagy lehet, hogy két évtizednyi turbulens moralizálás után megtanulhatnám végre, hogy nincsen egyetlen helyes magatartás, nincsen hibátlan politikai cselekvés? Nem tudom, még mindig tanácstalan vagyok.

Webcímhttp://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=65893:hegeds-istvan-65117&catid=80&Itemid=142&showall=1&limitstart=
Teljes szöveg

Tanácstalanul olvastam Fodor Gábornak a miniszterelnökhöz írt nyílt levelét egy hete, amit a parlamenti alkotmányozás lezárása előtti utolsó pillanatban postázott a Facebookon: „Arra kérlek, hogy a mögötted állók erejében bízva olyan Alkotmány mellé állj, amely vagy bírja a józan gondolkodású ellenzéki pártok támogatását, vagy kiállja a népszavazás próbáját.”

Nem tudom, mit javasoltam volna, ha megkérdezi a véleményem. Mert érteni véltem a szándékát, hogy józanul és kulturáltan szóljon hozzá a párbeszédet régóta nélkülöző közéleti „vitához”. Csak hát nem őt árulózták és gerébezték le az orbánisták 1993-ban, hogy aztán tizenkét évre megszakadjon közte és a Fideszben győztes többségi tábor között minden beszélő viszony? Vajon helyes – nem is tudom, jó kifejezés-e: erkölcsi szempontból –, ha most a régi, közös és szép időket emlegeti, de nem utal a drámai, durva szakításra? Talán igen: a múlt úgynevezett kölcsönös sérelmein való felülemelkedés emberi és politikai lelkierőt sugall, ami taktikai megfontolásból sem elvetendő megoldás. Csakhogy Orbánt 2002-ben még a demokraták ellenfelei közé sorolta, hogy aztán SZDSZ-es pártelnökként, szerintem egyébként helyesen, tárgyaljon a Fidesz küldöttségével – ám mintha az a találkozó egy picit túlzottan barátira sikeredett volna. Az a benyomásom, hogy érzelmei erősen hullámzanak egykori harcostársával és ellenfelével szemben. Most még azt is írja, hogy egy éve áprilisban abban bízott, Orbán tetemes többségét nemes célok elérésére használja fel. Persze mára Fodor Gábor is rég túljutott az illúziókon. Akkor viszont van-e bármi értelme barátságos hangon levelezni a fülkeforradalom vezérével? Vagy nem is érdemes ennyit foglalkozni a kérdéssel, és megint a cinikus realistáknak van igazuk: Fodor Gábor is tudja, hogy nem vonulhat vissza teljesen, ha még politizálni szeretne, hanem „jelen kell lennie” – és ezt a pillanatot találta alkalmasnak a megszólaláshoz?

Vagy lehet, hogy két évtizednyi turbulens moralizálás után megtanulhatnám végre, hogy nincsen egyetlen helyes magatartás, nincsen hibátlan politikai cselekvés? Nem tudom, még mindig tanácstalan vagyok.

***

Aztán megjött Orbán Viktor válasza, ami korántsem volt magától értetődő: az emlegetett 1993-as esztendőben és egy év múlva sem reagált egyetlen pártellenzéki irományunkra sem (igaz, ezek nem nyílt levelek voltak, na meg az internetet sem ismertük). Nem az üresen kongó PR-szövegeken akadtam ki, vagy azon, hogy már megint a kétharmados többségi felhatalmazás a kizárólagos hivatkozási alap. Éppen ellenkezőleg: az egyetlen érdeminek tekinthető ellenérv zaklatott fel. Ezt írta a miniszterelnök: „Hogy lehet az, hogy az 1989-es alkotmányt, amelyet mi együtt utasítottunk el, amelyet Te is elutasítottál, amelyet a Fidesz mindig is elvetett, most ilyen erővel veszed a védelmed alá? Bizonyára emlékszel, hogy az alkotmány átmeneti szabályait lefektető ellenzéki kerekasztal és a kommunisták közötti paktumot sosem írtuk alá.” A meghökkenéstől még alig magamhoz térve hozzászóltam a hasonlóképpen meglepett Lakner Zoltán posztján – ő tette fel a hírt a Facebookra –, hogy én is trendi legyek. Idézem magam (utólag kicsit kiegészítem és némileg stilizálom a mondandóm, bár ronda szavakat eleve nem használtam): A szöveg tényleg megrázó. Orbán talán már hiszi is, hogy azért nem írtuk alá a megállapodást, mert egyáltalán nem értettünk egyet a „paktummal”. Vajon már nem is emlékszik, hogy a lényegi ellentét (kivel is? – leginkább az MDF-fel, Antall Józsefékkal, tehát az Ellenzéki Kerekasztalon belül) a köztársasági elnök megválasztása körül robbant ki, és éppen azért nem vétózott sem az SZDSZ, sem a Fidesz, mert nem akartuk az állampárttal megkötött, a békés demokratikus átalakuláshoz elengedhetetlen megállapodást és a szükséges alkotmánymódosításokat semmissé tenni? Huszonkét évvel ezelőtt az ellenzék radikálisabb része nem kívánt erős hatalommal felruházott, közvetlenül választott köztársasági elnököt, és nem örült volna Pozsgay Imre várható győzelmének – célját a négyigenes népszavazással 89 novemberében el is érte... Ennek az eseménytörténetnek benne kéne lennie a történelemkönyvekben! Persze ha tényleg csak 90-ben kezdődött minden, és nem is volt politikai átmenet előtte, akkor ne foglalkozzunk 89-cel, hiszen, ahogy Orbán állítja: „Az emberek nem kíváncsiak a régi vitákra.” Csak akkor minek elevenítette fel, mégpedig rosszul, a 89-es alá nem írásunkat? Egyébként is, nem 90-ben módosítottuk aztán újra a már szabadon választott parlamentben az alkotmányt, többek között új címert adva a nemzetnek? Vagy nem akkor fogadta el a tisztelt ház az ellenzéki Szájer József javaslatát, a Fidesz módosító indítványát, hogy ne négy-, hanem ötévente legyen köztársaságielnök-választás? Vagyis a 89-es alkotmány valójában 89–90-es keltezésű. Akkor meg hogy jön ide a keresztülpasszírozott új alaptörvényt igazolni akaró, bombasztikus orbáni visszakérdezés?

Egyre tanácstalanabb vagyok.

 

Civil romantika

 

Komoly hagyománya van nálunk is a civil társadalom dicséretének, nem csak a távoli Nyugaton, ahol az ifjúság mozgalmai 1968 körül megújították a politikai rendszert, vagy a messzi dél-keleten, ahol éppen diktatúrák dőlnek meg az interneten szerveződő közösségek és tüntetéseik nyomása alatt. Itthon (és Közép-Európában) a közelmúltban, a hetvenes-nyolcvanas években az államtól függetlenedő magán- és társasági tevékenységet, kulturális és gazdasági magatartásmintákat a kommunista rendszerrel szembeni önállósodásként, sőt, ellenállásként fogta fel számos ellenzéki értelmiségi. A rendszerváltás hajnalán nem csupán óvatosságból nevezték magukat fórumnak, hálózatnak, szövetségnek az új szerveződések: a politikai párttá alakulástól, a szervezeti hierarchiától számosan viszolyogtak, és nem akartak „elszakadni” a szélesebb tömegektől sem. A romantikusabb aktivisták már 1989-ben lemaradoztak, elutasítva a pártpolitizálás olyan követelményeit, mint a döntéshozatal belső professzionalizálása, hierarchizálódása vagy éppen a szavazatszerzés pragmatikus szempontjai.

Félreértés ne essék: nem gúnyolódom. Sőt: két évtizeden át Magyarországon szinte kizárólag a pártok küzdelme befolyásolta az életünket, az elitek és a választók többségének szemében a párthovatartozás vált a legfontosabb mércévé, vízválasztóvá – és nem a szakpolitikai kérdésekben elfoglalt eltérő álláspontok. Sokat veszítettünk azzal, hogy ez a kizárólagos játszma (the only game in town) elviselhetetlenül polarizálta a közéletet, illetve a verseny provincializmusa végül is a populizmus előretörését és a társadalom radikalizálódását segítette elő. Meg a protesztpártok bekerülését az országgyűlésbe 2010 tavaszán – persze nem tagadom, hogy micsoda különbség van a két társaság, a két pártfrakció között.

Csakhogy egyrészt az LMP tevékenységének leglátványosabb kritikáját éppen az elmúlt hónapokban megszerveződött light community, a Facebookon toborzott Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) csoport megjelenése adja. Ez a csapat nagyobb közönséget megmozgató tüntetéséket hozott össze, mint a nemrég még az utcai performance területén jeleskedő fiatal pártalakulat. A mostani újszülöttek szemében a civil múltjukat mindinkább maguk mögött hagyó magyar zöldek már-már az establishment részének és megfáradt politikusoknak látszanak, akik a parlamenti munka mellett képtelenek voltak a történelmi pillanat megragadására, a Fidesz kormányzását egyre kiábrándultabban-felháborodottabban figyelő csoportok és rétegek megnyerésére, fellelkesítésére.

Másrészt viszont az öntudatra ébredt Milla informális vezetői ugyanazokkal a dilemmákkal szembesülnek, mint a korábbi civil mozgolódások. A pártellenes retorika, amelynek vadhajtásaként válogatás nélkül igyekeztek minden korábbi és jelenlegi politikai szereplőt távol tartani rendezvényeiktől (és ami ennyiből és csak ennyiből a jelenlegi hatalom kampányszerű húszévezésére emlékeztetett), mintha enyhülne. Ha csak azért gondolták így, mert akkor a (lejáratódott) hírességeket mutatják a híradóban – melyikben is? –, akkor ez elég közepes (és nem annyira elvi, inkább taktikai) érv volt: azok a szerkesztők, akik a szónokok helyett csak a tömegből szúrnak ki arcokat elrettentésül, amúgy is mindenféle manipulációkra képesek. (Mellesleg, amikor Londonban az iraki háború elleni hatalmas és sokszínű tüntetésen megkérdeztem egy liberális demokratát, nem zavarja-e, hogy a trockisták Bush = Hitler feliratot lobogtatnak, csak annyit válaszolt: nem értek velük egyet. Nem biztos, hogy ez a szemlélet azonnal honosítható, de így is tanulságos.)

Ráadásul az új civil szerveződés zászlajára a sajtószabadság ügye mellé felkerültek a magyar politikai élet további megkerülhetetlen és sürgető ügyei: az új alkotmány és a romák helyzete. Az utóbbi issue felkarolása őrjöngő felháborodást váltott ki a csoporthoz – szervezetten? – csatlakozott szélsőjobboldaliak körében, de lehet, hogy másoknál is, akiknek az egyik érvük – túl a rasszista szövegeken – éppen az volt, hogy ennek a kérdésnek nincs köze az eredeti megalakuláshoz. Márpedig csak az vált világossá a Milla-mainstream számára, hogy nem érdemes elszigetelten egyetlen témakörrel foglalkozni, és úgy tenni, mintha a kormánypárt nyilvánossághoz való viszonya nem általános autoriter szemléletéből fakadna. Vagyis ha a médiaszabályozás az összetett problémának szinte csak a tünete, akkor nem elég az összeurópai és világbotrányt kiváltó törvény paragrafusai ellen tiltakozni. (Ezért vásárolhattam a legutóbbi demonstráción új alkotmányellenes pólót, amit éppen ma, az aláírási ceremónia alatt és egész nap büszkén viseltem a komputer előtt ülve.)

Persze vannak egészen kiváló NGO-k. Nem gondolnám, hogy üdvözlendő lenne, ha a Társaság a Szabadságjogokért a nagyobb politikai befolyás elérése érdekében párttá alakulna. Rendkívül fontos, kiegyensúlyozott szerepet játszottak (más jogvédőkkel együtt) 2006-ban, amikor a rendőri atrocitásokat vizsgálták, és elítélték a túlkapásokat (anélkül, hogy a jobboldal összeesküvés-elméleteit és nyelvezetét elfogadták volna), illetve most is, az Orbán-korszak kezdetén. De miért ne lehetne a Milla-gyűlések messze legkitűnőbb szónoka, a TASZ elnöke, Dénes Balázs a (párt)politikai megújulás egyik fő figurája? Vagyis legyen továbbra is átjárás a civil „szféra” és a politikai pártok között (ahogy egyébként az értelmiségi és a politikai pálya között is van, minden ellenkező híresztelés dacára)! Ha hiszünk a pártok versenyén alapuló demokratikus választásokban, akkor a tartós pártellenesség ugyanolyan félreértésen alapul, mint a grass root szerveződések lebecsülése. Egymással ideig-órákig taktikai okokból szembeállítható a pártpolitizálás és a civil mozgalmárkodás, ám bármelyik fensőbbségében hinni egyszerű önbecsapás.

Tudtommal míg a szervezők egyik fele továbbra sem akar pártosodni, addig mások elkerülhetetlennek látják, hogy a Facebook-csoport (vagy egy része) előbb-utóbb politikai szervezetté nője ki magát. Nincs új a Nap alatt. Világos: ha egyszer politikai párt lenne a Millából, akkor jönne csak igazán a munka dandárja a programalkotástól a szervezetépítésig. Nekünk pedig már így is fel van adva a lecke: kire, mire szavazzunk legközelebb?

 

Időutazás

 

Sólyom László nemrég csatlakozott ahhoz az illusztris társasághoz, amelynek tagjai az uralkodó jobboldali felfogás szerint nem átallották a kormányt külföldön vagy külföldiek előtt bírálni. Pontosabban Lázár János szerint csak először kellett volna itthon kifejeznie fenntartásait. (A fideszes frakcióvezető hosszú felsorolást kapott válaszul, hogy hol mindenütt fejtette már ki hazai terepen a volt államfő az alkotmányozásról a véleményét.) Akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy amennyiben a kormánykörök nem fogadják el a magyar politikai nyilvánosság valamelyik fórumán megfogalmazott, tévesnek minősített nézeteit, másodszor már nyugodtan „rohangálhatott” volna a nemzetközi sajtóhoz? Inkább úgy tűnik, hogy nem sikerült tökéletesre a pellengérre állítás. Hiszen ha az Alkotmánybíróság egykori elnöke kritikus hangvételű interjút ad a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak vagy bármely ismert értelmiségi a kormány politikáját támadja egy világlapban publikált cikkében, a hivatalos felfogás szerint mindig a nemzetnek árt vele.

Nem újdonság, hogy a kormányon lévők le akarják járatni a bírálatukat az országhatáron túl (is) hangoztató „másként gondolkodókat”. A tabusítás a huszonegyedik században is a zárt társadalom idejéből örökölt régi reflexekre és a teljesen tartalmatlan nemzeti egység állítólagos követelményére játszik rá. Emlékszem, hogy a kilencvenes évek elején egy hollandiai konferencián, amely a parlamentek ellenőrző szerepét vizsgálta – a rendezvény elején Beatrix királynő is tiszteletét tette –, a külügyi bizottság munkájáról beszélve felhánytorgattam a Zwack-ügyben tanúsított kormányzati titkolódzást (amikor az üzletembert váratlanul visszahívták a washingtoni nagyköveti posztról): a jelenlévő néhány MDF-es képviselő azonnal azzal támadott meg, hogy kvázi felmondtam a közösen kialakított külpolitikai konszenzust.

Ez a gondolkodásmód már akkor is anakronisztikusnak tűnt. Vajon egy ellenzéki képviselő miért tegyen úgy, mintha kormánypárti lenne? És egyáltalán: miért kellene mást mondani itthon és külföldön? Mi van, ha „ők” is tudják, amit „mi” tudunk, mert a nyelvi akadályok ellenére követik a magyar politikai élet fejleményeit, mert a posztkommunista országok helyzetéről beszámol a nemzetközi média, és mert a demokratikus közéleti vitákról jelentést írnak a nagykövetségek? Húsz évvel később, a globalizáció és az internet korában pedig egy európai uniós tagállam esetében már csak a tagállami és az európai szint közötti kompetencia-megosztás rendjén lenne érdemes elmélkedni. Manapság, amikor a hagyományos belpolitika ideje végleg lejárt, azzal visszautasítani az egyébként legfőbb európai partnerünknek és szövetségesünknek remélt német kormány álláspontját (vagyis hogy Werner Hoyer külügyi államtitkár aggodalmának adott hangot az új alkotmánnyal kapcsolatban és még a médiatörvényre is képes volt visszatérni), hogy ezzel beavatkoztak a belügyeinkbe, színtiszta időutazás.

Kétezer-hatban az MSZP volt felháborodva, hogy a Fidesz ki akarta vinni a pesti utcán túlra, Brüsszelbe is a belső vitákat, amikor a párt képviselői levelet írtak Franco Frattini biztosnak, és egyébként különösebb visszhangot nem kapott meghallgatást szerveztek a rendőri atrocitások ügyében az Európai Parlamentben. Mégsem intézhetjük el azzal a laza kézlegyintéssel a problémát, hogy mindig az üléspont határozza meg az álláspontot. Mert máshol van a kutya eltemetve: a kis ország szindrómában szenvedő, egyre erőteljesebb identitászavarral küszködő legerősebb magyar elitcsapatban állandóan keveredik a görcsös megfelelni vágyás és az ellenségesnek érzett külvilággal szembeni dacreakció. Utóbbira rengeteg elrettentő idézetet hozhatunk fel a miniszterelnök idei beszédeiből: Orbán legdrámaiabb kijelentése egyértelműen az ellenállás meghirdetése volt a Bécs-Moszkva-Brüsszel párhuzam felállításával március 15-én, ami – túl az összehasonlítás nyilvánvaló hamisságán – nemcsak azért súlyos, mert a fortyogó, zavaros, ambivalens europesszimista érzelmeknek új ideológiai hátteret adott, hanem azért is, mert nem igaz: a kormány némi hezitálás után a médiatörvény elleni „támadások” elhárítására az Európai Bizottságot elfogadta döntőbírónak (tudván, hogy az európai intézmény politikai mozgástere még a Lisszaboni Szerződés életbe lépése után is meglehetősen szűk).

Előbbire pedig példa az a borzasztó nyelvezettel megfogalmazott és egyáltalán nem csak a jobboldalhoz köthető narratíva, amelynek értelmében a féléves uniós tanácsi elnökség szinte legfontosabb kérdése állítólag az lenne, hogy miként alakul Magyarország „külső megítélése”. Az elnökség sikerét kívánni manapság kötelező, egyetlen komoly politikai alakulat sem tehet ironikus megjegyzéseket a külügyi apparátus erőfeszítéseire – miközben kétlem, hogy magabiztosabb tagállamok ennyire görcsösen igyekeznének teljesíteni a hat hónap alatt rájuk háruló feladatokat.

Ebbe az imázsjavító PR-logikába illeszkedik a gyöngyöspatai cigányok üdültetéséről szőtt dajkamese. Csakhogy ezúttal, ellentétben a klasszikus Virág elvtárs-idézettel, nem az imperialistákat, hanem kizárólag saját magát csapta be alaposan a kormányzat.

 

Európa tágul

 

 

Megint elszalasztódott az esély, hogy a magyar és egyben európai polgárok közelebb érezhessék magukat az Európai Unióhoz, belelássanak a szokatlan politikai döntéshozatali rendszer működésébe, illetve elhiggyék, nekünk is osztanak lapot a tagállamok közötti nagy- és szakpolitikai egyeztetések során. Milyen felemelő érzés lett volna látni, ahogy hét évvel a csatlakozás után politikusaink, diplomatáink, szakértőink kezdeményező, netalán vezető szerepet játszanak az összeurópai politikai színpadon! A féléves magyar soros elnökség negyedik hónapjának végén egyáltalán nem tekinthető elhamarkodottnak az elvesztegetett lehetőségről szóló rosszkedvű következtetés: a nagy európai ügyek nem kerültek be az itthoni közbeszédbe, a kontinens átfogó politikai dilemmáinak megvitatására a szélesebb nyilvánosság előtt nem volt mód, a nagyszabású rendezvények emelkedettebb pillanatainak közös átélése pedig ezúttal elmaradt. Sőt: a kormányzat vezető ereje és a párt szavazóbázisa, ahogy minden egyes harcias kinyilatkoztatás jelzi, sértődötten, megalázottan és euroszkeptikusabban zárja majd le a hat hónapot, mint ahogy eredetileg megnyitotta.

Vagy mégsem ilyen egyszerű a képlet? Az év eleje óta azok a politika iránt érdeklődő magyarok is tudhatják, akik nem vettek részt az eddigi európai választásokon – vagy azóta elfelejtették –, hogy az Európai Parlamentben nem nemzeti színekben, hanem alapvetően ideológiai pártfrakciók tagjaként ülnek és politizálnak a képviselők, például amikor megszavazzák vagy ellenzik a magyar médiatörvényt elítélő határozatot. És ugyan a hála nem politikai kategória, most mégis azt kell írnom, hogy hála a kormánypárti sajtó elképesztő stílusú támadásainak, Daniel  Cohn-Bendit, a zöldek politikai csoportjának vezetője ma már közismert közéleti figura Magyarországon, akivel szemben a jobboldal egészen intim gyűlölködő viszonyt alakított ki. Márpedig az érzelmi elutasítás/elfogadás választásának lehetősége a nemzetek feletti európai politikai színtéren is alapvető jelentőségű: az európai politikai arénában folytatott látványos küzdelmek az európai pártcsaládok megizmosodását segítik. Elkerülhetetlennek látszik ugyanis, hogy az intézményi innovációk és a jogszabályi keretek reformja mellett a közvéleményt megmozgató pártpolitikai konfliktusok révén fejlődjék tovább és táguljon az európai politikai tér, amivel párhuzamosan megerősödhet a tagállamokon belüli (zárt) politikai vitákon túllépő, vagy azokat is magába olvasztó, de mindenképpen autonóm módon működő európai nyilvánosság.

Ezeket a folyamatokat kívánja felgyorsítani Andrew Duff liberális európai parlamenti képviselő javaslata, amelyet a múlt héten az alkotmányügyi bizottság többsége támogatásáról biztosított. Ha a plénum is elfogadja az indítványt, ezentúl minden európai választópolgárnak két szavazata lenne, az egyikkel az adott tagállamon belüli versenyben indulók között választanánk, mint eddig, míg a másikkal a nekünk tetsző európai politikai pártra és jelöltjeire voksolnánk egy páneurópai pártlistán. A 751 hagyományosan megválasztott képviselő mellé így még 25 politikust küldenénk az egyre nagyobb hatalmú intézménybe. Fontos, de kis lépés lenne ez az egységesülő Európa történetében. Az igazi nagy dobásnak persze az számítana, ha minden egyes tagállamban csakis ugyanazon transzeurópai pártok és jelöltjeik közül választhatnának az európai polgárok – a nemzeti politikai erők pedig vetélkedjenek az országos megmérettetéseken.

A pártszimpátia határokon átívelő szerepét már most sem szabad alábecsülni az európai politikában. A nagyobb csúcstalálkozók előtt a közös pártszövetséghez tartozó tagállami vezetők külön is egyeztetnek, az Európai Bizottság megválasztásakor mindig odafigyelnek a párthovatartozás megfelelő arányaira és a kollektív döntéshozatal ellenére később is számon tartják, melyik pártcsaládból érkeztek az egyes biztosok, az Európai Bizottság elnöke pedig az európai parlamenti választásokon győztes párthoz tartozik. Nem kell azért túlzásba vagy pánikba esni: egyelőre nincs titkos pártos összeesküvés az Európai Unióban. A kormányközi szinten továbbra is a tagállami (vélt) érdekek és szempontok ütköznek egymással, míg egészében véve az európai intézmények egymás közötti politikai egyensúlyán múlik talán leginkább a döntések kimenetele.

Május 20–21-én a Magyar Politikatudományi Társaság budapesti vándorgyűlésén az európai politikai szerkezet megújulása lesz a kiemelt témakör. Ha nem is a másfajta izgalmakhoz szokott nagyközönség előtt, de legalább egymás között megvitathatjuk, lesz-e jövője a nemzetek Európája helyét elfoglaló pártok Európájának.

 

 

A párbeszéd nehézségei

 

Az egyik legbosszantóbb érv, amit a mindennapi diszkriminációval sújtott, a szélsőjobboldali paramilitáris csoportok provokációitól fenyegetett romákkal szolidáris értelmiségiek fejéhez szokás vágni, így hangzik: „Nektek onnan a belvárosi/rózsadombi lakásotokból könnyű szövegelnetek, élnétek csak abban a faluban/kerületben a cigányok közelében. Vagy mit szólnátok, ha a szomszédotokba költözne egy 'olyan' család? Nem sokáig lennétek Ti sem hóbortos, lila ködös, liberális jogvédők!”

Mit is lehetne erre a verbális támadásra válaszolni? Először is, ha messziről kezdjük, történetileg igaz, hogy a világon mindenütt leginkább a városias és polgári közegben erősödtek meg a humanizmus és a politikai liberalizmus eszméi, nem az elmaradottabb térségekben. Ennél fontosabb, hogy nem kell szégyellnie magát senkinek, akárhol él is, ha ezekhez a nemes hagyományokhoz ragaszkodva tiszteli az emberi méltóságot és elutasítja a rasszizmust. Másodszor is, sajnálatos módon, a (viszonylagos) jómód nem zárja ki a xenofób nézetekkel való azonosulást, még akkor sem, ha az illető szinte sohasem találkozott a megvetett csoport egyetlen tagjával sem, és fordítva, empatikusan, toleránsan és segítőkészen is viselkedhetnek elnyomottakkal és szegényekkel szemben a környéken lakók vagy Pestről lejáró kutatók, akik közelről, mélyrehatóan ismerik az etnikai kisebbséghez tartozók életkörülményeit. Harmadszor pedig a gyűlölködő radikálisoknak érdemes felhívni a figyelmét arra, hogy az általuk ajánlott mesterséges együttélés a társadalmi és kulturális különbségek eltüntetése érdekében leginkább a bolsevik korszak erőszakos társbérletesítésére emlékeztet. Egyébként meg mindegy, hogy a szomszédom bőrszíne milyen, ha verekedős alkoholista vagy egész nap félmeztelenül bömbölteti a táskarádióját, akkor pokollá teheti az életemet. És így tovább: lehet érvelni azzal, hogy a polgári forradalmak előtt a büdös parasztról beszéltek úgy az előkelőbb származásúak, ahogy ma nálunk a radikális jobboldalon a romákról, hogy Obama sem lenne amerikai elnök, ha mintegy fél évszázada nem szüntetik meg a szegregációt, és nem lépnek fel a feketék védelmében az emberi jogi mozgalmak az Egyesült Államokban. Félreértés, hogy nincsenek olyan politikailag hatásos intellektuális és szakmai érvek, amelyek segítségével szenvedélyesen és magabiztosan sarokba lehetne szorítani a szellemi kútmérgezőket és a hozzájuk csapódó populistákat.

*

Régóta böki a csőrömet, vagyis nyomja a bögyömet, hogyan kellene viszontválaszolni arra a tipikus reakcióra, ahogy a jelenlegi kormány bírálatát számos egykori fideszes ismerősöm kapásból visszaveri. Körülbelül ez a sztenderd szöveg: „Elég volt a kettős mércéből! Miért nem vállaljátok végre a felelősséget az előző nyolc évért, és tetszettetek volna felemelni a szavatokat a 2006-os szemkilövetések idején is!” Hát akkor próbáljunk meg néhány ellenérvet összeszedni. Először is, az a bizonyos két ciklusnyi szűk esztendő öt, nagyjából 2+2+2+1+1 évnyi kormányzati periódust jelent, részben különböző politikai vezetőkkel, lényegesen másfajta gazdaságpolitikai felfogással és reformaktivitással  (vagy annak hiányával). Másodszor is, nem csupán az akkori radikális ellenzéki párt bírálta (ha bírálta) a legkülönbözőbb állami intézkedéseket (vagy azok hiányát), hanem Bokros Lajostól Tamás Gáspár Miklóson át számos civil szervezetig sokan, sokféle nézőpontból fejtették ki rendszeresen önálló véleményüket – nem beszélve a szocialisták és a szabad demokraták egymás közötti folyamatos és nyilvános ellentéteiről. (Emlékszünk még arra, amikor Kuncze Gábor a hatályos alkotmányt ajánlotta Medgyessy Péter figyelmébe, noha nincsenek benne képek?) Harmadszor is, a felelősség furcsa fogalom: még ha támogattak is értelmiségiek és más pártszimpatizánsok olyan döntéseket, amelyeket talán nem kellett volna, nem azt tanultuk korábban, elsősorban a jobboldalon divatos nézeteket hallgatva, hogy a kutya ugat, a karaván halad – vagyis a felelősség kizárólag a választott tisztségviselőké? Habár ez az állítás így megint erős túlzás, a baloldali és/vagy liberális gondolkodók (és egyszerű állampolgárok) kollektív megbélyegzése minden valós vagy állítólagos hibáért, amit az előző kormányok elkövettek, teljes képtelenség. Negyedszer is itt vannak a 2006-os rendőri atrocitások. Nyilvánvaló, hogy ez a legforróbb téma. Most csak egészen röviden: az események fideszes értelmezői mellett voltak és vannak olyan közéleti szereplők és politikai elemzők, akik egyaránt elítélték a TV-ostrom megtévedt hőseinek rombolását és a revánsvágytól hajtott állami erőszakszervezetek brutalitását. De a végső tromf a következő: miért kellene bárkinek újra meg újra a korábbi garnitúra bűneire hivatkozva megváltani a jelenlegi vezetés elfogadhatatlan hatalomgyakorlásának kemény bírálatához a jogot? Ha a Szovjetuniót kritizálom, mindig hozzá kell tennem, hogy a cári rendszer sem volt a demokrácia mintabirodalma? Vagy kevésbé diktatórikus rendszerekkel példálózva: Silvio Berlusconi politikájának anyázását mindig össze kell kötni Romano Prodi megelőző kormánynak ekézésével? Nem tagadva a történelmi események láncolatának mindenkori jelentőségét, miért ne lehetne bármely politikai kurzust önmagában minősíteni?

*

Érdemes-e egyáltalán válaszolni a Facebookon a jobboldalról érkező beszólásokra? Nemrég párbeszédet folytattam egy régi fideszessel, akivel 1994-ben barátságosan váltunk el egymástól (nem sokan voltak ilyenek). Heller Ágnesről vitatkoztunk, egyre rosszízűbben, végül megköszöntem az észrevételeit és kiszálltam. Később meghallgattam egy számomra ismeretlen zenekartól egy számot, amit ő tett fel az internetre. Elhűltem, amikor kiderült, hogy a refrén így hangzik: nem, nem, soha – és közben a visszacsatolás dicsőséges képeit láttam a videoklipen. Miért is társalogtam egy irredentával? És hová is jutott tizenvalahány év alatt?

Más: tabáni kutyasétáltatás közben mellém csapódott egy másik kutyás, akit addig még nem láttam. A srác hamarosan arról kezdett beszélni, hogy a napokban nem fejthette ki nézeteit egy társaságban, mert azonnal antiszemitának bélyegezték. Miért, mit mondtál, kérdeztem. Hát csak azt hozta szóba, hogy a zsidók kezében mekkora gazdasági hatalom gyűlt össze, ami ugye közismert tény. Nem voltam népnevelői hangulatomban, gyorsan faképnél hagytam és dobálni kezdtem Mustár kutyának a labdát.