Össznépi fanyalgás

Össznépi fanyalgásról beszélt Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, amikor az immár az európai uniós csatlakozás küszöbén álló ország hangulatát lefestette. Fején találta a szöget: vidám ünneplés helyett óvatoskodó europesszimizmus jellemző a közérzületre. A magyarok kulturális attitűdjeiben és a mindennapok politikai szóhasználatában igencsak felerősödtek az Európai Unióval szembeni fenntartások. Az európai parlamenti választásokra készülő két nagyobbik parlamenti párt pedig elsősorban a „nemzeti érdek” elszánt védelmezőjének mezében lép a nyilvánosság elé. Ebből a szempontból minden pártoskodó polarizálódás és társadalmi „árkosodás” ellenére ma nincs jelentős különbség a baloldali vagy a jobboldali világértelmezés között. A „ki képviseli bátrabban az országot az EU-ban” egydimenziós versengés ráadásul lassan elfelejteti, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt, a rendszerváltás idején miért vált uralkodóvá a nyugati külpolitikai orientáció és az állampolgárok milyen elfojtott vágyakozását fejezte ki a „Vissza Európába” jelszó.
Az „utca” embere mostanában leginkább a „józan eszére” hallgat: a történelmi tapasztalatokból és konvencionális sztereotípiákból levont „átlátunk a szitán” jellegű bölcsességek azonban nem sokat segítenek az önkéntes-közös demokratikus európai vállalkozás megítélésében. Alighanem még azt a feltételezést is megkockázthatjuk magunknak, hogy a 2003-as népszavazás során a „nincs más alternatíva” felkiáltással igennel voksolók, az otthon maradók, valamint még az akár kedvetlenül nemet ikszelők többsége között sem volt olyan nagy az ideológiai távolság, mint amekkora az ezen alcsoportok és az egységesülő Európa (maroknyi) lelkes híve közötti mentalitásbeli szakadék.

Nekem se jó, de neked se rossz
(Európa Kiadó)

Mindezzel szorosan összefügg, hogy a mainstream magyar média általában a belépő-felzárkózó kis ország aggodalmaskodó, sértett hangján megszólalva tudósított az ország belépésének elhúzódásáról, majd a csatlakozási folyamatról és különösen az európai intézmények, valamint a jelenlegi tagállamok magatartásáról. A nyers érdekkonfliktusként ábrázolt európai többszintű döntéshozatali rendszer a tájékozatlan érdeklődők számára egyszerre tünt a nyíltan érvényesíthető nemzeti önzés harci terepének és a központi-brüsszeli túlszabályozás bevehetetlen erődjének. A békaperspektíva eleve lehetetlenné tette, hogy az újságolvasó magyar polgárok megismerjék a bonyolultnak, bürokratikusnak és átláthatatlannak leírt uniós politikai színtér legfontosabb szereplőit, illetve megértsék az Európai Bizottság, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament „szentháromságának” szokatlan összjátékát, az európai kormányzás működésének lényegét. A sajtó arra pedig egyáltalán nem gondolt, hogy a tárgyalások idején feladatának tekintse a mindenkori magyar kormány mindenkori álláspontjának kritikai átvilágítását, hanem egyszerűen bekapcsolódott az Európai Unió szűkmarkúságát és elvtelenségét bíráló - pártállástól gyakorlatilag független - politikusi kórusba. Az ellenérvek és a régi tagországok motivációinak alapos értékelését elintézettnek tekintették a magyar politikai kultúrában meghonosodott vádak és előítéletek ismételgetésével - hozzájárulva az EU-ellenes érzelmek terjedéséhez.
Mindez persze az általános hazai világfájdalom része. Az Európai Unióval szembeni dacoskodás könnyen önostorzásba csaphat át: a Népszabadság (2004. április 8-án) például „Súlyos batyuval az EU-ba” címmel jellemezte a csatlakozó országok állítólagos katasztrofális belső viszonyait. Noha a Tizek sikeresen teljesítették a belépéshez szükséges politikai és gazdasági feltételeket, átalakították jogrendjüket és gyorsabb fejlődési ütemet értek el, mint a Tizenötök, a lap megállapította, hogy „valamennyi csatlakozó magával viszi az EU-ba gyengélkedő, elavult szerkezetű gazdaságát, súlyos államadósságát, széthulló szociális ellátó rendszerét”. A „nem vagyunk felkészülve” és a „miért halogatták ilyen sokáig felvételünket” kétféle, egymásnak ellentmondó panasza ilynekor jól megfér egymás mellett.
Ez a „minden rossz” típusú kettős logika - a régi klubtagoknak szóló odamondogatás és az önsajnálat - jól tetten érhető a munkaerő szabad áramlásával kapcsolatos sokszor hisztérikus sajtóanyagokban. Csak a legfigyelmesebb magyar médiafogyasztók jöhettek arra rá, hogy a tagállamok egyáltalán nem új korlátozásokat vezettek be a belépőkkel szemben az elmúlt hetekben, hanem a régi szabályokat tartják érvényben még két évig, vagy talán 2009-ig - néhány esetben pedig enyhítettek az előírásokon. Igaz, mindeddig lehetett abban is reménykedni, hogy az egyes kormányok átmeneti időszakok nélkül azonnal bevezetik a magyar, lengyel, szlovák, stb. munkavállalók teljes piaci egyenjogúsítását, de azt azért nem ártana hangsúlyozni, hogy döntéseiket a csatlakozási megállapodásokat betartva hozták meg. Az össznemzeti magyar méltatlankodásban az „úgysem akarnak annyian külföldre menni” típusú kifakadást hallva azért felvetődhet a kérdés, hogy akkor miért is ez a nagy izgalom, míg a másik szempont - „nem is lenne jó a túlzott agyelszívás” - alapján inkább már arra gondolhatunk, legfőképpen nemzeti büszkeségünket borzolja a „restrikció”. A „másodrangú állampolgárok leszünk” önsorsrontó sulykolása nyomán viszont háttérbe szorult az a „győzelem”, hogy mi is moratóriumot harcoltunk ki magunknak a nem-magyar uniós polgárokkal szemben, akiknek hét évre megtiltották az itthoni földvásárlás lehetőségét.
A körkörös sérelmi politizálás leglátványosabban természetesen a pénzkérdés köröl zajlik. A felháborodás a „nem adnak eleget” általános sirámában és „a görögök persze többet kaptak”, illetve az „ez a kis pluszkiadás nekik semmit sem számítana” jellegű közgazdasági érvelésben is megfogalmazódott. És mivel ezek a transzferek nekünk magától értetődően „járnak”, arról nem igazán esett szó, hogy az uniós támogatásokat az európai szolidaritás elve alapján a fejlettebb országok - a közös költségvetés nettó befizetői - állampolgárainak adójából finanszírozzák. Újabban viszont, ahogy megkezdődött az uniós pályázatok szezonja és gombamód szaporodnak a pályzatíró felkészítő tanfolyamok, a sápítozás megmaradt, csak iránya változott: „miért kell önrészt fizetnünk”, illetve „nem tudják majd kitölteni az emberek a formanyomtatványokat” és „nem lesz elég jelentkező: el fog veszni a keret”, hallatszik a nyafogás. A pénz azért nagy úr: még a korábbi kétkedőket is meggyőzte az Európai Unió előnyéről - a tavaly a belépés ellen szavazó Nagy Feró televíziós rövid gondolatmenetében már úgy érvelt, hogy minél több pénzt kell megszereznünk, „hiszen erről szól a dolog, ugye”, tette hozzá.

Európai Egyesült Állatok
Jól fogom magam érezni nálatok
(Kontroll Csoport)

A pragmatikus kényszerképzetek hirdetői persze arra nem találnának indokot, hogy akkor miért érdemes a gazdagabb hollandoknak, dánoknak vagy svédeknek uniós tagállamoknak lenniük? A kérdés boncolgatása már túlmutatna a magyaros köldöknézés horizontján. Mindazonáltal a június 13-i európai parlamenti választást bevezető kampány ehhez akár kiváló alkalmat is nyújthatna, ha már a népszavazás előtt nem sikerült az Európai Unió történetének néhány fontos fejezetét és az európai intézményes döntéshozatal alapvonásait a köztudat részévé tenni. Ez most sem várható: a választási küzdelem valójában egyelőre a megszokott nemzeti keretek közötti pártverseny megismétlését jelenti és nem az összeurópai politikai kérdések árnyalt taglalását, az eltérő európai szintű programok összecsapását hozza majd magával. A vetélkedés elsősorban a 2002-es nemzeti parlamenti választások visszavágójának, illetve a 2006-os megmérettetés előmeccsének lesz tekinthető. Vagyis naivitás lenne azt képzelni, hogy a politikai erők a kampány kulcskérdésének mondjuk azt a problémát tennék meg, hogy mivel járulhatna hozzá Magyarország a közös Európa sikereihez.
De most már elég a magyar jammerből! Remélhetőleg nagy tömegek jelennek meg a központi és a spontán ünnepségeken 2004. május elsején, illetve a rákövetkező hónapban a szavazóurnáknál. Ami azért mégis azt bizonyíthatná, hogy a felszíni nyavalygás mindeddig elfedte: a magyarok titokban nagyon is örülnek európai uniós csatlakozásunknak.