"Az Európai Unió nyomást gyakorol ránk, hogy oldjuk meg a cigánykérdést, mert a tagállamok nagyon félnek a tagjelölt országokból érkező, növekvő számú gazdasági bevándorlótól." Ez tipikus magyar 'europesszimista' kijelentés. E felfogás szerint a nyugati demokráciák ugyanolyan attitűdökkel kezelik az emberi jogokat, a kisebbségi kérdéseket és az etnikai problémákat, mint a magyarok - csak éppen jóval kifinomultabb stílust és nyelvezetet használnak. Az europesszimista elemzők úgy látják, hogy a hagyományos demokráciákat és a posztkommunista országokat ma is egyszerűen összehasonlíthatjuk egy olyan vicc segítségével, amely még a hidegháború idején született: "Mi a különbség a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság között? Az, hogy míg a kelet-németeknek az utcán a hangszórókra kell ('müssen') figyelniük, addig a nyugat-németek a hangszórókat az utcán hallgathatják ('dürfen')." Még ha nevetünk is a német fegyelem kigúnyolásán, világos, hogy a vicc politikai üzenetét nem szabad szó szerint érteni. Nagyon kevesen érvelnének ma is komolyan úgy, hogy a kommunista és a demokratikus rendszerek tulajdonképpen egyformák. Persze, a közép- és kelet-európai rendszerváltozások óta az egykori Nyugat és az egykori Kelet közötti távolság nyilvánvalóan csökkent. Most is jelentős az eltérés viszont az Európai Unió tagállamainak közössége és az új demokráciák között abból a szempontból, hogy míg ott a multikulturális társadalomba vetett hitt számít a domináns világnézetnek, addig itt az állampolgárok és a politikai elit tagjai gyakran nem is szégyellik a különböző kisebbségekkel szembeni ellenséges érzelmeiket.
Korunk europesszimizmusa valójában két kérdést kever össze példánkban. Nem zárható ki, hogy néhány tagjelölt ország csatlakozása után megindul az olcsóbb munkaerő beáramlása a jelenlegi EU-tagállamokba, különösen Németoszágba és Ausztriába. Mivel a növekvő munkanélküliségtől való félelem - akár reális, akár téves ez a feltételezés - már kialakult, elképzelhető, hogy az Európai Unió egyes gazdasági szektorokban és régiókban átmenetileg nem érvényesíti majd teljes mértékben a munkavállalás szabadságának elvét. De mi köze ennek a csatlakozási tárgyalásokon megvitatandó bonyolult kérdésnek, amelynek semmilyen etnikai komponense sincs, a roma lakosság magyar társadalomba való integrációjához?
Amit itt europesszimizmusnak nevezünk és bírálunk, sokan eurorealizmusnak tekintenék és támogatnák. Mások talán az egységesülő Európával szembeni euroszkepticizmusként értékelnék - tévesen, hiszen az europesszimisták nem ellenzik Magyarország uniós tagságát. Az europesszimizmus egyáltalán nem olyan kiforrott ideológia, mint az euroszkepticizmus, vagy mint a másik oldalon az integráció mélyítését szorgalmazó, Európa-barát nézetrendszerek. Az EU intézményeinek szükséges reformjáról, a kormányközi és a nemzetek feletti döntéshozatali mechanizmusok jövőbeni egyensúlyáról nincs is véleménye - igazából egyik megoldást sem szereti. Egyaránt kritizálja 'a nyers nemzeti érdekek összecsapását', illetve 'Brüsszel' lépéseit. Az europesszimista megfigyelők nem mennek el olyan messzire, hogy érveljenek a tagállamok politikai uniója ellen - vagy nem is hisznek létezésében vagy még soha sem hallottak róla. Számukra az Európai Unió ma is csupán a korábbi közös piac.
*
Vezető magyar lapokból származó idézetekkel fogjuk most illusztrálni az itthon meghatározónak tekinthető europesszimista felfogás jellegzetességeit. Először is, a magyar europesszimizmus minden európai szintű eseményt vagy politikusi kijelentést kizárólag egyetlen szemszögből értelmez: hogyan lassíthatja le ez a fejlemény uniós csatlakozásunkat? "Illúziókat kerget az, aki túlzott reményeket táplál mostanság az Európai Unióval kapcsolatban"2 - így kezdődik egy első oldalas keretes írás a Magyar Nemzetben. Egyetértek: a túlzott remények illúziók és ez fordítva is igaz. De mi a helyzet az Európai Unióval? "Elég fölidézni az előző Európai Bizottság menesztését, az új testület vezetőjének, Romano Prodinak eddigi (szélmalom)harcát az önös érdekeikhez makacsul ragaszkodó tagállamokkal, a Haider-traumát vagy a (környezetvédelemre rendkívül kényes) Brüsszelben napokig szinte észrevétlenül maradt tiszai természeti katasztrófát", folytatódik a cikk. Nos, mit is várhatunk attól az Euróapi Uniótól, amely vizet prédikál, de bort iszik, és majdnem összeomlik ekkora nyomás alatt? "Ilyen körülmények között majdhogynem sziszifuszi vállakozásnak tűnik a kormányközi konferencia az intézményi reformokról,….ekként pedig sziszifuszi vállakozásnak látszik a bővítés is…". Megérkeztünk: a csatlakozás ügye tehát rosszul áll.
A Magyar Hírlap brüsszeli tudósítója érdekes elemzést küldött az Európai Bizottság átfogó intézményi reformtervéről, amelyet a kormányközi konferencia számára készített.3 Az utolsó mondatban megállapítja: "A Prodi-bizottság által most felvázolt ambiciózus napirenddel a tagállamok tövbbsége nem ért egyet, mert attól tart, hogy a vitás kérdések körének kiterjesztése meghiúsíthatja a kormányközi konferencia 2000 év végi lezárást, ami a bővítési menetrend betartásának is fontos előfeltétele." A bonyolultnak tűnő problémakörből kilépve a budapesti szerkesztőség a cikknek egyszerű, lecsupaszított címet adott: 'A Prodi-terv lassíthatja az EU-bővítését'.
A Népszabadság publicisztikai rovatában, a harmadik oldalon közölt cikkben a szerző következtetése szerint: "Vélelmezhető, hogy amikor decemberben, a procedúra végén a kormányfők - lezárás gyanánt - egymásnak akaszkodnak, a ringből valamennyien vesztesként fognak távozni."4 Ez a jóslat új teoretikus felvetésnek tűnik: az európai uniós együttműködés már nem csupán a résztvevő felek nulla, hanem egyenesen negatív összegű játékává vált. A következő mondatban a magyarázatot is megkapjuk: "Legföljebb az újonnan érkezőkkel szemben érezhetik majd magukat nyertesnek." Megint megszületett a felismerés: Magyarország védtelenül várja saját csatlakozását. És ha egyáltalán uniós tagállam leszünk, akkor is marginális helyzetbe kerülünk majd a nagy és gazdag országokkal szemben..
Másodszor is, az europesszimisták mindig a jövőbeli tagság elkerülhetetlen negatív hatásait hangsúlyozzák - általában, vagy a lakosság valamely csoportjára nézve. A Magyar Hírlapnak adott interjújában a budapesti portugál nagykövet közölte, hogy a csatlakozási tárgyalások dinamizmusát a soros portugál elnökség fent fogja tartani 2000 első felében.5 Egyik mondatában ugyanakkor megemlítette: "A jelöltek számára elengedhetetlen, hogy mindig szemük előtt tartsák a végcélt, még akkor is, ha ez áldozatokkal jár együtt, vagy időnként meghiúsulnak a várakozások:" A szerkesztők a beszélgetés címeként közérthető üzenetet küldtek az olvasóknak: 'Áldozatokkal jár az EU-csatlakozás'. A Népszabadság rövid riportban számolt be egy szakszervezeti konferencián elhangzott néhány előadásról, ismertetve többek között az Európai Bizottság budapesti delegációja képviselőjének véleményét a csatlakozási folyamatról.6 Eszerint a tagállamok közötti vitáknak túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak a tagjelölt országok. Ahelyett, hogy ezt a szokatlan gondolatot emelte volna ki, a lap az egyik magyar hozzászóló véleményét tette meg a tudósítás címének: 'A csatlakozásnak vesztesei is lesznek'.
Harmadszor is, az europesszimista megközelítésű európai hírek ellenérzéseket táplálnak és gyanakvóak - legyen szó az unió hosszútávú felépitéséről, a tagállamok közötti tanácskozásokról, az EU kormányközi és nemzetek feletti döntéshozatali mechnaizmusairól. "Fischer külügyminiszter nagy visszhangot kiváltott Humboldt-egyetemi beszédében ugyan az új tagok gyors felvétele mellett tette le a garast, de egyelőre nem látszik, hogy konkrét cselekedetek is fakadnának ebből"7, írta a Világgazdaság, alábecsülve a nyílt viták és a 'víziók' jelentőségét az integráció történetében. Amikor a tagállamok külügyminiszterei megállapodtak abban, milyen közös álláspontot képviseljenek a munkaerő szabad áramlásának kérdésében, s ezzel megnyitották a csatlakozási tárgyalásoknak ezt a fejezetét is, a Népszabadság a megegyezésről szóló beszámolónak a 'Halogató EU-döntés Brüsszelben' címet adta.8 Az újság híre szerint "a zsáktucából csupán úgy sikerült kijutni, hogy az EU-külügyminiszterek elé már óvatosan megfogalmazott, felvizezett álláspontot terjesztettek be jóváhagyásra". A konklúzió megint a szokásos: "Ezúttal is egyértelműen bebizonyosodott: a csatlakozásra várók számára legfontosabb kérdéseket - köztük a munkavállalók szabad mozgását és a pénzügyi támogatásokat - változatlanul az EU-tagok nemzeti érdekei befolyásolják."
Az Index internetes újság szatírikus képet rajzolt a kormányközi konferenciáról, idézve azokat a véleményeket, hogy a túlságosan sok téma hosszadalmassá teheti a megbeszéléseket, majd hozzátéve: "miről tudnak annyit beszélni?"9 A cikk szerint az új Európai Bizottságnak "nem tellett többre az asztalcsapkodásnál" a kül- és védelmi politika összehangolásának területén, így "azt már csak halkan kérdezzük meg, hogy akkor mi a fenének a 22 ezer fős bürokrácia Brüsszelben, ami ezek szerint 'nem a megoldás, hanem a probléma". Ezen a ponton a szerző értékelése europesszimizmusból elszánt euroszkepticizmusba 'csap át'.
*
Az európai uniós hírek europesszimista értelmezését bemutató magyar példák leginkább azt jelzik, hogy a nyugathoz tartozás kezdetben általánosnak tekinthető történelmi vágyát, illetve az európai integráció sikereire hivatkozó racionális érvelést új gondolkodásmód váltotta fel: 'csatlakoznunk kell hozzájuk, mert nincs alternatíva, de ők sem jobbak nálunk'. Mi történt az elmúlt években? Mindenekelőtt az ország politikai hangulata változott rengeteget. Az állampolgárok túlnyomó többsége ma egyetért abban, hogy a demokráciákban is 'piszkos dolog a politika'. Jellegzetes tünet, ahogy egy népszerű TV-s talk-showman gyakran 'gengszterváltást' emleget rendszerváltás helyett. A mai 'közös tudás', Michael Schudson kifejezését ('public knowledge') átvéve, azaz elsősorban a kilencvenes évek itthoni politikai kulturális tapasztalata könnyen kivetíthető a külföldi, főleg az európai uniós politikai kérdésekre. Ezt a konvencionális magyar bölcsességet leginkább három vonásával jellemezhetjük: a pragmatizmussal, amely vonakodik elismerni az eszmék, ideológiák és értékek bármilyen politikai szerepét, a marxista örökséggel, amely túlhangsúlyozza a (gazdasági) érdekek fontosságát a társadalmi-politikai életben, a provincializmussal, amely képtelen a nemzetközi politikában számára szokatlan és ismeretlen motivációk felismerésére. Vagyis a nemzetközi eseményeket tálaló média régi és új sztereotípiái összecsengenek azzal a domináns felfogással, amellyel a magyar állampolgárok itthoni világukat szemlélik.
Mivel - ellentétben a belpolitikával - a magyar polgárok többsége nem rendelkezik személyes élményekkel és véleménnyel az uniós politikai mechanizmusokról, az európai szintér politikai szereplőiről és egymás közötti vitáikról, a külvilágról beszámoló média alighanem fontos szerepet játszik az Európai Unióhoz fűződő attitűdök formálódásában. El is terjedt az a magyarázat, amellyel indokolni szokták, miért hasznos a csatlakozás úgynevezett negatív hatásait hangsúlyozni a sajtóban: 'ne legyenek az állampolgároknak olyan illúzióik, mint amilyenek a rendszerváltáskor voltak'. Az analógia azonban téves. 1988-90-ben a változások hónapról-hónapra, napról-napra következtek be - a társadalom mozgósítható részének bevonásával. Most viszont a magyarok tíz éve várják európai uniós tagfelvételüket - nem is indokolt a közvélemény 'túlzott' lelkesedéséről beszélni.
A magyar minőségi újságok nemzetközi híreit figyelve általánosabb problémákat is felfedezhetünk. Elég, ha csak egy pillantást vetünk az országos magyar napilapokra és a nagy nyugati világlapokra. Nálunk a legtöbb hírt és tudósítást rövid blokkokba ('írott sound-byte-okba') szerkesztik, anélkül, hogy lehetőség nyílna az új fejlemények eseménytörténeti hátterének ismertetésére, illetve az elemző-koncepcionális megközelítésre. A magyar újságírásban hagyományos politikai publicisztika műfaja pedig nem kedvez a tényeken alapuló oknyomozó módszerek terjedésének. Számos újságíró egyébként is szívesen egyszerűsíti le a politikai történéseket, élezi ki a konfliktusokat és keveri össze a hírt a kommentárral - ez még inkább így van a külpolitika területén. Ennek különös oka lehet Magyarországon: belpolitikai kérdésekben a politikai pártok gyakran gyakorolnak nyomást a médiára - a jelenlegi kormány bírósághoz is fordult, amikor nem tetszett neki néhány olyan cikk, amely botrányaival foglalkozott. Amikor viszont az Európai Unióról ír és beszél, a magyar sajtó nem kap semmilyen visszajelzést. Ahelyett, hogy ezt a szabadságot a professzionális újságírás megteremtésére és árnyalt elemzések kidolgozására használnák fel a vezető újságok, szerkesztőik inkább akkor érzik szabadnak magukat, ha a jövő globális és európai világával szembeni, saját europesszimista félelmeiket látják viszont lapjaikban.
*
Az europesszimizmus nem egyedi magyar jelenség. Andrzej Krajewski, az Európai Újságírók Lengyel Szövetségének elnöke szerint a lengyel médiában néha azért találhatunk pontos, viszont unalmas információkat az Európai Unióról.10 Leginkább "idegesítő" híreket olvashatunk, olyanokat, amelyek a csatlakozási folyamattal kapcsolatban állandóan kérdőjeleket tesznek a mondatok végére. Minden bizonnyal ez a fajta újságírás felel meg a mi europesszimizmusunknak. Ott persze léteznek olyan újságok is, amelyek "nyílt vagy leplezett kitételekkel hergelik az embereket, mint például azzal, hogy Lengyelország majdnem felét, Szilézia és Pomeránia földjeit vissza fogják venni a németek", vagy olyan címlap-sztorikkal ijesztgetik az olvasókat, mint "A lengyel pénz az EU farmereihez kerül", "Az EU-ban meghal a lengyel kultúra", "Európa mindent szabályoz". Ezek a cikkek már tényleg euroszkeptikusak, jobban mondva, egyszerűen Európa-ellenesek.
Ez a fajta politikai differenciálódás éppen csak elkezdődött Magyarországon. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök uniós csatlakozásunk dátumát kemény EU-ellenes retorikájú nyilatkozatokban tűzte napirendre 1998 végén, sokan bírálták stilusát. Idén, amikor a kormányzó Fidesz - Magyar Polgári Párt új elnöke, Kövér László azt a kijelentését tette, miszerint 'az Európai Unió úgy megbánta már hibáját, hogy belekezdett a bővítésbe, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett', néhány elemző felfedezte, mennyire meghasonlott lélekkel folytatja csatlakozási politikáját a kormány. Sőt, amikor az osztrák miniszterelnök, Wolfgang Schüssel Magyarországra látogatott és Orbán nyilvánvalóvá tette a távolságot a tizennégy tagállam és saját Ausztria-politikája között, számos cikk tartotta azükségesnek, hogy emlékeztessen azokra a közös erkölcsi és demokratikus értékekre, amelyek az európai gazdasági és politikai integrációt a második világháború óta megalapozzák.
Eltekintve ezektől az esetektől, nincs igazi komoly politikai-értelmiségi vita a nyugati közösséghez való csatlakozásunk következményeiről - arról, hogy Magyarország belátható időn belül alaposan megváltozhat. A véleményformálók többsége a merev költség-haszon elemzés logikáját követi, amely módszer általában megakadályozza, hogy a belépés történelmi programját a maga teljességében ragadják meg. Ilyenkor az EU-hoz való viszonyunkat - akárcsak a tagállamok belső vitáit - a nulla összegű játék szabályai szerint írják le, vesztesekre és nyertesekre osztva a szereplőket. Ahelyett, hogy Magyarország és a többi - jelenlegi és leendő - tagállam közös európai jövőjéről gondolkodnának, úgy például, hogy bekapcsolódnának az európai alkotmányról vagy az európai identitásról szóló intellektuális eszmecserébe, esetleg azzal, hogy reagálnának a vezető európai politikusok középtávú reformelképzeléseire, az europesszimisták - újságírók, tudományos kutatók és pártpolitikusok - gyakran a bővítést akadályozó 'titkos tervek' keresésével foglalkoznak.
A politikai elit nyugaton megszokott Európa-barátokra és euroszkeptikusokra való osztódása csak az europesszimista zűrzavar felszámolódásával következhet be. A vélemények kikristályosodásáig a legtöbb magyar azonban fenn fogja tartani furcsa 'igen, de', 'szeretve-gyűlöllek' viszonyát az Európai Unióval szemben.
Jegyzetek:
1 Az 'Európai nyilvánosság - az Európai Unió a tagállamok és a tagjelölt országok médiájában' című budapesti nemzetközi konferencián 2000. június 2-án elhangzott előadás
2 Kocsi Margit: Európai teszt, Magyar Nemzet, 2000. február 15.
3 Gyévai Zoltán: A Prodi-terv lassíthatja az EU bővítését, Magyar Hírlap, 2000. január 27.
4 Aczél Endre: Sorsdöntő év, Népszabadság, 200. február 14.
5 Áldozatokkal jár az EU-csatlakozás. Forró Evelyn interjúja Joao Carlos Versteeggel, Magyar Hírlap, 2000. január 22.
6 H(ámor) Sz(ilvia): A csatlakozásnak vesztesei is lesznek, Népszabadság, 2000. június 18.
7 Urkuti György: Az új szakasz(tott mása), Világgazdaság, 2000. május 25.
8 Pócs Balázs: Halogató EU-döntés Brüsszelben, Népszabadság, 2000. május 23.
9 Szlankó Bálint: EU-konferencia: Heves retorika, csekély áttörés, Index, 2000. február 15.
10 Andrzej Krajewski: The European Union in Polish media: how to educate others and ourselves, in: Mogens Schmidt - Roisín Scullion (szerk.): Reporting the European Union - the view from both sides, European Journalism Centre, Maastricht, 1999, 21-23. o.