Mi történt a magyar társadalommal 1956 után

CímMi történt a magyar társadalommal 1956 után
Közlemény típusaKönyv fejezet / Book Chapter
Év / Year2003
SzerzőkKende, Péter
Book TitleMagyarország a jelenkorban
Kötet / VolumeXI.
Kötetszám / Number of VolumesXI.
Oldalszám / Pagination9-17.
Kiadó / Publisher1956-os Intézet
Város / CityBudapest
Kulcsszavak / Keywordsdiktatúra, Forradalom, Kommunizmus, Magyarország
Összefoglalás

A magyar társadalom 1956 utáni története nyilvánvalóan és tagadhatatlanul össze van kötve azzal, ami 1956 őszén történt. Azzal, ahogyan az eseményt a magyar társadalom átélte, de még azzal is, ahogy 1956 hatása a további fejleményekbe beépült. A forradalmat követő évtizedek szemrevétele visszatekintőleg világítja meg magát 1956-ot, de ezenfelül fényt vet az 1989-ben meginduló változásokra is, ideértve a kilencvenes éveket, amelyek tudvalévőleg nem 1956-ból nőttek ki, hanem az utána következő három évtizedből. Az 1989-es év ugyan valamilyen értelemben 1956 szimbolikus feléledése is volt, ez azonban nem tette meg nem történtté mindazt, ami a magyar társadalmat időközben megváltoztatta. Az 1957-1989 közötti korszak reális szemlélete azért is szükséges és hasznos, mert megóv minket attól, hogy 1956 pillanatát és utóéletét a magyar társadalmi valóságtól elszakadt üdvtörténetként tárgyaljuk.

Teljes szöveg

Mi történt a magyar társadalommal 1956 után? [1]

A magyar társadalom 1956 utáni története nyilvánvalóan és tagadhatatlanul össze van kötve azzal, ami 1956 őszén történt. Azzal, ahogyan az eseményt a magyar társadalom átélte, de még azzal is, ahogy 1956 hatása a további fejleményekbe beépült. A forradalmat követő évtizedek szemrevétele visszatekintőleg világítja meg magát 1956-ot, de ezenfelül fényt vet az 1989-ben meginduló változásokra is, ideértve a kilencvenes éveket, amelyek tudvalévőleg nem 1956-ból nőttek ki, hanem az utána következő három évtizedből. Az 1989-es év ugyan valamilyen értelemben 1956 szimbolikus feléledése is volt, ez azonban nem tette meg nem történtté mindazt, ami a magyar társadalmat időközben megváltoztatta. Az 1957-1989 közötti korszak reális szemlélete azért is szükséges és hasznos, mert megóv minket attól, hogy 1956 pillanatát és utóéletét a magyar társadalmi valóságtól elszakadt üdvtörténetként tárgyaljuk.

A továbbiakban öt kérdésre próbálok választ keresni, hogy végül az előadás címében feltett kérdésre feleletet kaphassunk.

MEKKORA VOLT 1956 TÉNYLEGES TÁMOGATOTTSÁGA?

Bármilyen terjedelmes irodalma van is 1956-nak, máig sem tudjuk pontosan megmondani, hogy a magyar társadalom mekkora hányada vett részt így vagy úgy a forradalom különféle cselekményeiben, hogy hányan voltak a fegyveres harcosok, s hogy nagyjából hányan működtek közre tevékenyen és elszántan a munkástanácsok, a különféle forradalmi és nemzeti bizottságok, valamint a pártszerveződések munkájában. Azt tudjuk, hogy október 23-án Budapesten a tüntetők sokan (a becslések szerint 100-200 ezren) voltak, a továbbiakban azonban - lényegében a fegyveres harcok következtében - az utca kiürült, s egészen bizonyos, hogy a pincékbe húzódók vagy a zárt redőnyök mögött megbújók száma sokkal magasabb volt, mint az utcára kimerészkedőké. Pontos statisztikák egyedül az országból elmenekülőkre vonatkozóan állnak rendelkezésre, őket azonban nagy hiba volna a forradalom aktív támogatóival azonosítani. Az eltávozottak között azok, akik csak az alkalmat használták ki, s pusztán azért távoztak el, mert ilyen vagy olyan okból nem kívántak többé Magyarországon élni, többen voltak, mint a szó szoros értelmében vett politikai menekültek. Jellemző módon az eltávozók több mint tíz százaléka már 1957-ben visszatért Magyarországra, s a visszatelepülés folyamata, ha csekélyebb számban is, de a további években, évtizedekben is folytatódott.
A forradalom támogatottságára vonatkozó kérdést azért nehéz megválaszolni, mert 1956 mint esemény még jóval megelőzte a közvélemény-kutatások korszakát, így tehát a magyar lakosság érzelmeiről nem készültek felmérések, senki sem vezetett szimpátia- vagy antipátia-indexet, de ha vezetett volna is, az föltehetőleg a szubjektív ítélkezések nagyfokú hullámzását mutatta volna ki. A kortársak körében egyértelműen az a vélekedés uralkodik, hogy a forradalmat - vagyis a kommunista rendszer megdöntését - az október 23-át követő hetekben elsöprő többséggel támogatta a magyar közvélemény. Ezt alátámasztani látszik az a körülmény, hogy forradalmi és nemzeti bizottságok (tanácsok) alakultak minden szakmai és intézményes közösségben és számtalan községben, helyi kezdeményezésből és széles körű támogatással. A forradalom politikai támogatottságát dokumentálja az október végén, november elején mellette nyilvánosan kiállók nagy száma és társadalmi reprezentativitása is (amint ez a szóban forgó napok rádióadásainak anyagát tartalmazó, röviddel később Nyugaton kiadott magyar és idegen nyelvű kötetekből is kiolvasható). Ezzel szemben felhozható persze, hogy az adott időszakban a forradalom aktív ellenfelei vagy csendes helytelenítői nem szólaltak meg nyilvánosan. A forradalom lelki támogatottságának mértéke tehát - százalékszerűen - végül is nem dokumentálható. Bár a többség támogatása aligha vonható kétségbe, nyomós tények arra is felhozhatók, hogy ez a támogatás november közepétől vagy végétől kezdve csökkenni kezdett.

Ismerjük a halottak és sebesültek számát, valamint azokét, akik ellen 1956 novemberétől kezdve bűnvádi eljárás indult. Október 23-a és január 16-a között 2650, a forradalom cselekményeivel, illetve a fegyveres harcokkal kapcsolatos halálesetet tartanak nyilván (ebből Budapesten több mint kétezret). A kórházakban kezelt sebesültek száma 19 226 volt. Ha ezeket összeadjuk, 22 ezer körüli összeget kapunk, ez azonban korántsem egyértelműen a forradalom harcosainak vagy támogatóinak száma, hiszen benne foglaltatnak a harci cselekmények véletlen áldozatai, továbbá a fegyveres felkelők ellen harcolók is. 1956 novembere és 1959 decembere között több mint 35 ezer személy ellen indult eljárás politikai okokból, illetve 1956-os cselekményekkel kapcsolatban. Közülük börtönbüntetésre ítéltek 22 ezret, halálra pedig 229-et. Az 1956-os Intézet kutatásai alapján az 1959 végéig kivégzettek tényleges száma valamivel több mint háromszázötvenre tehető, ebből azonban csak 232 volt egyértelműen forradalmi tevékenységgel azonosítható személy.[2] Az elítéltek számát a meghurcoltakéval az kapcsolja össze, hogy a szóban forgó korszakban bírói ítélet nélkül mintegy 13 ezer személy került internálótáborba.
A forradalom támogatottságának megítélése nem csak statisztikai feladvány. A számokon túlmutató probléma, hogy egy olyan váratlanul létrejövő, forgatagos és végül is visszájára forduló esemény, mint a magyar 1956, sokakban tisztázatlan érzelmeket kelt. Tudjuk, hogy 1956. november 4-e után a forradalom sok tényleges résztvevője - nem is a legjelentéktelenebbek közül - átállt a szovjet kommunista restauráció oldalára: egyesek villámgyorsan, mások némi habozás után. Példaként két jelentős, szellemileg is fontos nyomot hagyó személyiséget említek: Erdei Ferencet és Boldizsár Ivánt. Mindkettejük történetéhez hozzátartozik, hogy 1956 novemberében a szovjet hatóságok rövidebb időre őrizetbe vették őket. Mások azonban - ezrek és ezrek - úgy álltak át, hogy semmilyen közvetlen fenyegetéstől nem kellett tartaniuk. Ez azonban már átvezet a második kérdéshez.

HOGYAN ÉLTE ÁT A MAGYAR TÁRSADALOM A FORRADALOM LEVERÉSÉT?

Emlékeim szerint az elkeseredés és a gyászos letörés mellett a fatalitás érzése volt a leggyakrabban tapasztalható. Ugyan mi másra lehetett számítani az oroszok részéről? - hangzott el lépten-nyomon. A fatalitás érzületét csak erősítették a Nyugat árulásáról szóló vélemények: hogy is győzhettünk volna, ha egyszer a Nyugat cserbenhagyott minket? Voltak persze kisebb számban olyanok is, akik nem osztották a kimenetel e sorsszerűségével kapcsolatos uralkodó felfogást, s akik még 1956 késő őszén (még december elején is) úgy gondolták, hogy az események másképp is alakulhattak volna, sőt, hogy egy esetleges nemzetközi (például indiai) nyomás hatása alatt még mindig van esély arra, hogy a moszkvai vezetés valamiképpen számot vet a forradalom erejével, és kiegyezést keres a magyar néppel. Ez utóbbiakból kerültek ki az ellenállók. El kell azonban ismerni, hogy a közhangulat uralkodó felfogásához képest ők elenyésző kisebbséget képviseltek.
Röviddel a forradalom leverése után a fatalitás gondolatát még egy lassan érlelődő kétely is kiegészítette: nem biztos, hogy helyes volt ekkora vállalkozásba kezdeni, ennyi bajnak, rombolásnak kitenni az országot. Megjegyzendő, hogy ez a gondolat nem csak a magyar társadalomban ötlött fel. A forradalmat kitörő lelkesedéssel fogadó, s érzelmileg egyértelműen támogató nyugati világ közvéleménye is afelé hajlott, hogy irreális volt ez a próbálkozás, hiszen a szovjet óriáshatalmat még egy Magyarországnál sokkal nagyobb erő sem tudta volna meghátrálásra bírni. Ha pedig így álltak a dolgok, akkor a szovjet rend visszaállításába beletörődni nemcsak hogy nem szégyen, hanem - az itt maradóknak - az egyetlen reális életalternatíva. A történtek ilyetén megítélése és lelki földolgozása magában véve ugyan nem teremtett rokonszenvet a berendezkedő Kádár-rendszer iránt, de előkészítette a társadalmat a vele való együttélésre, vagy másképp, némileg keményebben fogalmazva, az elkerülhetetlen előtti kapitulációra. 2002 decemberében Kertész Imre Stockholmban a Nobel-díj átvételekor a következőket mondta: "Az 1956-os forradalom leverése után úgy döntöttem, hogy Magyarországon maradok. Ezúttal tehát [...] felnőtt fejjel figyelhettem meg, hogyan működik egy diktatúra. Láttam, hogyan tagadtatják meg egy néppel az eszményeit, láttam az alkalmazkodás kezdeti, óvatos taglejtéseit, megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma, s hogy [...] az etikum az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán."
1956 közvetlen utóélete tömegek számára jelentett pályamódosítást, politikai és szakmai újrakezdést, sokak számára magánéleti cezúrát, nemcsak az emigránsok esetében, hanem az otthon maradottak körében is.

Az otthon maradottak életvitelét három domináns magatartástípus jellemzi.

- Tudomásul venni az erőviszonyokat, és nem lázadozni, nem kockáztatni tovább. A beletörődésnek ez a válfaja nem feltétlenül járt lelki-politikai kapitulációval. Emblematikus példaként hozható itt fel ifj. Antall József, aki környezete szerint 1957 elejétől kezdve el volt arra szánva, hogy átvészeli, "kibekkeli" a bekövetkezett helyzetet. De amint ezt Rainer M. János levéltári kutatásai kimutatták,[3] két korszakot kell megkülönböztetni: az elsőben még az volt a cél, hogy fönnmaradjon a forradalom lángja, s csak később állt be a "most már nincs mit tenni" lelkiállapota. Még egy gondolat kívánkozik ide: 1957 azért is cezúra a magyar társadalom életében, mert a forradalommal, illetőleg ennek leverésével zárult le az 1945 utáni évtized ideiglenesség-érzete. 1957-től kezdve alakult ki a "most már ez van, mostantól kezdve már ezzel kell együtt élni" alapérzése.
- Aktívan hozzálátni annak kereséséhez, hogyan lehet az adott viszonyokban kibontakozó lehetőségeket személyes előnyökre átváltani, hogyan lehet ebben a nem egészen új, de nem is egészen régi "szocialista világban" boldogulni. Ez a magatartás különösen jellemző a régi magyar középosztály azon a tagjaira, akiket 1956 előtt kizártak mind a továbbtanulásból, mind a szakmai és társadalmi érvényesülésből. A típus azért érdekes és fontos, mert valószínűleg jellemző a réteg többségére. A Rákosi-rendszer brutálisan kirekesztő osztálypolitikájával szemben a Kádár János-féle politika alapállása az volt, hogy nem kell bántani azt, aki nyíltan nem áll szemben a fennálló rendszerrel, nem kell visszalökni "a szocializmushoz közeledőket", vagy pontosabban: még az apolitikus együttműködőkben is potenciális támogatókat kell látni. Ez az új, megengedő "osztálypolitika" nyilvánvalóan kihúzta a talajt az ellenállás lehetséges erői alól.
- Külön említést érdemelnek az 1956 előtti párttagok közül azok, akik a forradalmat megelőző időszakban Nagy Imre vonalát támogatták, s valamilyen módon (ha csak érzelmileg is) részt vettek a forradalomban. Ebben a csoportban november 4-e után újra kialakult az az érzés, hogy meg kell keresni a rendszer belülről való javításának lehetőségeit, ennélfogva azért kell belépni az MSZMP-be, hogy ott ne a régi rákosisták kerüljenek többségbe. Az ilyenfajta politikai együttműködők nagy része persze a továbbiakban hasonult a Kádár-féle állampárt mindenkori fő vonalához, egy részük azonban megmaradt titkos reformernek; ezekből kerültek ki a hatvanas évek reformpolitikájának legelszántabb támogatói is. Ugyanakkor volt az 1956 előtti párttagok körében egy másik típus is: azoké, akik megmaradtak a Petőfi köri generáció szemlélete mellett, nem tudták elfogadni az 1956. novemberi restaurációt, s nem léptek be az újjászerveződő állampártba. Ezeknek a nem együttműködőknek, a rendszerből és a közéletből visszavonulóknak a száma talán jelentősebb volt, mint ezt korábban gondolni lehetett. Életútjuk alakulására hadd hozzak fel egy példát! Egy 1928-ban született, 1945-1956 között párttag, lelkes marxista, a Lenin Intézetben diplomázó, de 1956 után minden politikai tevékenységtől visszavonuló asszonnyal valamikor a nyolcvanas években életútinterjú készült, amelyben a következő szívbe markoló mondat olvasható: "a mi életünk látszólagos... a mi egész nemzedékünk 1956-ban meghalt."[4] Tömör kifejezése ez a mondat annak, hogy miként hervadt el és hullott szét az a népes nemzedék, amely 1945 után nagy hittel és akarással indult, az ötvenes években már többé-kevésbé megcsalva érezte magát, 1953 és 1956 között pedig fontos kezdeményező szerepet játszott az események alakulásában.
Valamennyi itt említett attitűd a továbbiakban így vagy úgy szépirodalmi szövegekben is lecsapódott, habár a nyomtatott szó e korszakra vonatkozóan ritkán hiteles: mindig érződik, hogy az író először is a cenzúrahatóságra gondol, s ennek függvényében fogalmazza meg - legtöbbször áttételesen - 1956-ot illető mondanivalóját. Az 1956 utáni társadalmi hangulat irodalmi tükröződését nagy érzékenységgel elemezte György Péter Néma hagyomány című könyvének második fejezetében. Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc és mások szövegeit felidézve rendkívül szuggesztív következtetésekre jut.[5]
Hadd tegyek végül említést egy az előbbiektől eltérő választásról: az emigrációról. Aligha kell mondani, hogy az 1956 utáni kivándorlás, illetve menekülés az addigi élettel való teljes szakítást jelentette. Fölvethető a kérdés, hogy az emigráció választása nem értelmezhető-e úgy is, mint a magyar társadalom önkéntes önszelekciója: aki teljesen szakítani akart, az eltávozott, aki pedig erre nem szánta el magát, az maradt. Ez a megállapítás csak részben érvényes, hiszen azt a megalapozatlan feltevést tartalmazza, hogy 1956 őszén-telén a fennálló rend legaktívabb ellenfelei mentek el. Már említettem, hogy ez így nem felel meg a valóságnak. Másfelől az emigrációról azért érdemes ebben a témakeretben gondolkodni, mert az a bizonyos kétszázezer disszidens korántsem szakította meg minden kapcsolatát az elhagyott országgal, s ennélfogva levelezésük, de későbbi többé-kevésbé rendszeres hazalátogatásuk is újfajta és élő összeköttetést teremtett a nyugati világgal a magyar társadalom egy jelentős hányada számára. A Kádár-rendszernek egyebek között ezzel a ténnyel is számot kellett vetnie.

LÉTREJÖTT-E HATALOM ÉS TÁRSADALOM KÖZÖTT EGYFAJTA "PAKTUM"?

Az elmúlt évtizedekben szinte közhellyé vált, hogy a Kádár-rendszer valamiféle hallgatólagos "társadalmi szerződésen" nyugodott. Nos, annyi tény, hogy a helyreállított kommunista hatalom és a neki alávetett társadalom kialakított egymással valamiféle hallgatólagos viszonyt, amelyet azonban túlzás volna megállapodásnak nevezni. E viszonyrendszer alapját 1956 - mindkét fél számára keserves - tapasztalatai képezték, helyesebben az ezekből levont tanulságok. Hangsúlyozandó azonban, hogy e kölcsönös alkalmazkodás - amely valahogyan úgy hangzott, hogy ha a nép nem ismétli meg 1956-os csínytevését, akkor a hatalom sem fog 1956 előtti hibáiba visszaesni - csak hallgatólagosan létezett: világos és egyértelmű megfogalmazást sem a hatalom, sem a "nép" részéről nem kapott. Az utóbbi részéről - lévén, hogy hallgatásra volt ítélve - nem is kaphatott. Több mint húsz évvel később erről az állapotról Bibó István a következőket mondta: "Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen egy 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá [...] vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, [...] közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal."[6] Az így körvonalazható viszonynak a nép oldaláról része volt nemcsak az engedelmeskedés, a helyreállított szovjet típusú rendszer de facto elfogadása, hanem az is, hogy bizonyos dolgokról nem beszél, mi több, úgy tesz, mintha 1956 soha meg se történt volna, az újra bevezetett "szocializmus" pedig a dolgok hőn kívánt, sőt természetes rendje lenne.
Ezzel együtt kérdéses, szabad-e a konszolidált Kádár-rendszer időszakára vonatkozólag akárcsak hallgatólagos "társadalmi paktumról" is beszélni. Ez a kifejezés ugyanis fogalmilag olyan helyzetet feltételez, amelyben a felek tisztában vannak azzal, hogy mint ilyenek léteznek, hogy szemben állnak egymással, hogy szerződést kötnek, miközben azt is adottnak veszik, hogy ez a szerződés meghatározott ideig - például felmondásig - egyikre is, másikra is kötelező erejű. Ilyen értelemben 1957 után "paktum" nem köttetett, kiegyezés sem volt, hanem - fokozatosan - kialakult valamiféle magatartási kánon és viszonyrendszer, amely az utólagos megfigyelő számára magyarázatot ad arra, hogy - szemben a Rákosi-rendszerrel - miért tudott konszolidálódni a Kádár-rendszer. A "kiegyezés" fogalma e viszonyrendszer indokolatlan felmagasztalása. Valódi kiegyezéshez minimális szabadság kell, továbbá intézményes párbeszéd, amelynek előfeltétele, hogy a felek világosan megkülönböztessék egymást, más szóval, hogy a Hatalom ne állíthassa magáról, hogy ő egyszersmind a Nép is. Kiegyezéshez továbbá a társadalom oldaláról egyfajta reprezentativitás is kell. Az 1860-as években mindezek a feltételek megvoltak, s teljesen egyértelmű volt, hogy az uralkodóval tárgyaló Deák Ferenc még explicit felhatalmazás nélkül is a nemzet képviseletében jár el. 1956 novembere után a magyar társadalomnak ezzel szemben nem volt módja kifejezni azt, amit akkor és később kívánatosnak vagy elérendőnek tartott, a rátelepedő hatalomnak pedig esze ágában sem volt saját akaratát a másik fél beleegyezésének alárendelni, legfeljebb arra volt kész, hogy bizonyos engedményeket tegyen, ezzel is levonva (a maga oldaláról nézve) az 1956-os robbanás tanulságait.

Az előzőkben azt a kijelentést tettem, hogy szemben a Rákosi-rendszerrel, a Kádár-rendszernek sikerült bizonyos fokig elfogadtatnia magát. (A "konszolidáció" szó ezt a körülményt jelöli.) Ha mármost azt a kérdést vetnénk fel, hogy mi tette lehetővé ezt az elfogadást, akkor sokkal tényszerűbb dolgokról kellene említést tennünk, mint az a bizonyos soha meg nem kötött és senki által hivatkozásként fel nem használt "paktum". A Kádár-rendszer elfogadását olyan tényezők segítették, mint a leggyűlöltebb régi vezetők félreállítása; a politikai vezetés által kitűzött gazdasági célok élet-közelibbé és reálisabbá válása; az életviszonyok tényleges javulása és a gazdaság egész működésének normálisabbá válása; az ideológiai szempontok visszaszorulása, s felváltása egy kiszámíthatóbb szabályrendszerrel, amelyben az ország lakóinak túlnyomó része legalábbis fizikailag biztonságban érezte magát (például "osztályalapú" üldözésektől nem kellett tartania). Ezt az irányváltást a Kádár-rendszer nem egy lépésben hajtotta végre, hanem fokozatosan, s nem egy vonatkozásban a szovjet birodalmi irányvonallal is összhangban, illetőleg annak váltásaira a maga módján reagálva. Az is csak fokozatosan derült ki, hogy ebből aztán majd élhetőbb viszonyok jönnek létre. A rendszer népszerűségét - vagy legalábbis elfogadottságát - erősítette, hogy mindez egy olyan világrendszeren belül történt, ahol általában Moszkva diktált, s elvben "a kommunizmus" ködös és nyugtalanító célja felé kellett menetelni. A szomszéd országok viszonyaival összehasonlítva a Kádár-rendszer visszafogott magatartása aránylag vigasztaló volt (a szomszédságból nézve meg éppen kívánatos). Ennyiben tehát még nemzeti büszkeségre is okot adott, amint erre Lengyel László több írásában is felhívja a figyelmet.[7] E viszonylagos előnytől függetlenül is tény, hogy Magyarország modernizációja a Kádár-rendszer évtizedeiben nagy ugrást tett, amely összevethető mind az 1914 előtti, mind a két világháború közötti modernizációs korszakkal. Az elfogadottság okai itt keresendők, nem pedig valamiféle hallgatólagos paktum, hatalom és nép közötti titkos cinkosság fikciójában.

HOGYAN REAGÁLT A MAGYAR TÁRSADALOM A MEGTORLÁSOKRA?

1957 és 1960 között nem volt szabad sajtó (persze utána sem), s a politikai terror áldozatairól legfeljebb az emigrációs sajtóban eshetett szó (ott viszont bőségesen). A nyolcvanas évek vége felé azonban az országon belül is lassan-lassan megkezdődött a visszaemlékezés a korábbi évtizedekre, ha nem is hangfogó nélkül, de valóság-közelibb módon. Ma ezekből a házi használatra készült memoárokból is kiderül, hogy milyen hatalmas mértékű volt az 1957 utáni években a félelem és a megdöbbenés.[8] A kilencvenes évek második felében az 1956-os Intézet érdekes kutatást folytatott a forradalmi tevékenységük miatt kivégzettek vagy bebörtönzöttek hozzátartozói körében, amelynek eredményeit Molnár Adrienne és Kőrösi Zsuzsanna publikálta.[9] Ez a könyv alulnézetből - az áldozatok gyermekeinek tapasztalatán keresztül - mutatja meg, hogy a magyar társadalom miként reagált a megtorlásokra, s bizony az derül ki belőle, hogy 1989 előtt nem volt könnyű ennek a sorsnak a terhét cipelni. Egy még frissebb, az 1956-os elítéltek szabadulás utáni helyzetét vizsgáló kutatás összefoglalásaként pedig a fenti szerzőpáros egyik tagja az alábbi szikár megállapítást teszi: "A hivatalos szféra általában elutasító, a társadalom tagjainak többsége közömbös volt az ötvenhatosokkal szemben, a magánszférában viszont a szolidaritás számtalan gesztusával találkoztak."[10]

Arra a kérdésre, hogy milyen volt az ellenállás köznépi megítélése, a fenti tapasztalattal bizonyos fokig analóg válasz adható. Ennek dokumentálására vissza kell térnünk a szépirodalmi forrásokhoz, s először is néhány szót szólni arról, hogy a Kádár-rendszer irodalom- és filmpolitikájának egyik fontos célja volt 1956 hőseinek - egyáltalán, a hősök kultuszának - hiteltelenítése. Gondoljunk például Moldova György 1956-tal kapcsolatos novelláira, Karinthy Ferenc Budapesti ősz című regényére, illetőleg arra, ahogyan ott 1956 hőseinek jelleme elpiszkolódik, vagy idézzük fel Déry Tibor erre vonatkozó novelláinak hangütését. Utóbbi Számadás című novelláját György Péter a következőképpen elemzi: "Ebben a menekülő diák-forradalmár állít be professzorához, hogy elrejtse nála a géppisztolyát [...] az etikai vétség az, hogy a forradalmár egy véleményt nem nyilvánító kívülállót kever saját ügyébe [...]. Milyen jogon tételezi fel, hogy egyetértek önnel?, kérdezte az öregember. [...] Déry novellája nem a forradalmárok politikai céljait vitatja, hanem etikai normáit kezdi ki [...]. A lényeg, a forradalom evidens közösségi élménye lett kétségbe vonva, méghozzá a forradalmárok egyik legtekintélyesebbike, Déry Tibor által."[11]

A forradalom közösségi élményének és hősiességének kedvezőtlen irodalmi tükröződése elsősorban az irodalmat szigorúan kézben tartó politikai hatalom szándékaira vet fényt. De nehéz volna tagadni, hogy a hatvanas-hetvenes évek légkörében, amikor egyre általánosabbá vált az egyéni boldogulás keresése és a rendszerbe való betagolódás szándéka, az ellenállók imázsa nem maradhatott csorbítatlan és világító erejű. György Péter már többször idézett könyvében joggal állapítja meg, hogy a forradalomban szerepet játszó személyek össztársadalmi megítélése korántsem volt olyan egységesen pozitív, mint az a kép, amely az 1848-49-es szereplőkkel kapcsolatban a XIX. század második felében kialakult. Valóban, velük kapcsolatban nyoma sem volt annak a nemzeti egyetértésnek, amelyről 1989 óta annyi, de annyi szó esik a köztereken. Az ellenállás, mint olyan pedig egy újabb nemzeti katasztrófa rémképét hívta elő, valamit, amitől az emberek többségének borsódzott a háta. Ez a viszolygás még a nyolcvanas években is fönnmaradt, s talán ez is az egyik magyarázata annak, hogy a szellemi ellenállás különféle megnyilvánulásainak oly kicsiny visszhangja volt a magyar társadalomban.

Véleményem szerint ez olyan tényállás, amely még az 1989-es változások elemzéséből sem maradhat ki. Erős túlzás azt állítani, hogy azok a pártocskák és egyéb politikai körök, amelyek 1989-ben kialkudták a Hatalommal a demokráciára való áttérést, reprezentatív képviselői voltak a szélesebb magyar társadalomnak. Ők egyfajta szükségességet képviseltek (amelyet egyébként egy adott pillanattól kezdve a Hatalom is felismert). Az igazság az, hogy egészen addig a pillanatig, amíg az egypártrendszer meg nem dőlt, az ellenállóhoz mint társadalmi típushoz fűződő uralkodó képzet az volt, hogy az bizony olyan ember, aki bajt csinál, aki semmibe veszi a tényeket, s ezzel bajt hoz a maga fejére, de valószínűleg a többiekére is! Én ezt a fajta közérzületet, ezt a népi bölcsességet tekintem az 1956-tal kapcsolatos fejlemények legnegatívabb következményének.

HOGYAN ALAKULT AZ ÖTVENHATRÓL SZÓLÓ KÖZBESZÉD 1989 ELŐTT ÉS UTÁN?

2001 októberében az 1956-os Intézet kétnapos konferenciát szentelt ennek a témának.[12] Ennek részletes felidézésére itt nem vállalkozhatom, a téma legfontosabb vonatkozásaira szorítkozva azonban néhány megjegyzés idekívánkozik az 1989 előtti korszakról és a következő évtizedről.

1989 előtt élesen, mondhatnám drámaian elvált egymástól a nyilvános és a "privát" közbeszéd. Az elsőt úgyszólván végig az jellemezte, hogy 1956-ot népellenes ellenforradalomnak, a külső és belső ellenség ármányos aknamunkájának, szégyellni való történelmi kisiklásnak próbálta beállítani. Erről beszéltek az újságok, ez állt a tankönyvekben, és persze ezt ismételgették a hivatalos szónoklatok valamennyi évfordulón, még 1986-ban, a harmincadikon is. A privát közbeszédben ezzel szemben az "ellenforradalom" mint megjelölés ritkán fordult elő, de a hatvanas évektől kezdve "forradalomról" is csak kevesen beszéltek. A fordulat valamikor az ötvenes évek végén állt be; addig természetes volt, hogy a privát beszédben ötvenhatot forradalomként emlegették, hiszen még az is, aki személy szerint nem vett részt az akkori cselekményekben, jól emlékezett arra, hogy "a forradalom napjaiban" ment le krumpliért vidékre, nem pedig az úgynevezett ellenforradalom idején. Ehhez még azt is hozzáfűzném, hogy a közbeszédben nemigen volt keletje annak a fellengzős kifejezésnek, hogy "szabadságharc". Az 1956-os eseményeknek ezt az elnevezését az emigráció konzervatív körei szorgalmazták. A magyar köztudatban azonban szabadságharc 1849-ben volt, nem pedig 1956-ban. Legalábbis így jelent ez meg a közember szóhasználatában. Viszont már 1956 utolsó heteitől kezdve terjedni kezdtek a magánbeszédben az olyan szemérmes és rejtőzködő kifejezések, mint a "forró napok", az "események", vagy éppen a "sajnálatos események" - igaz, hogy amikor ezt kimondta a beszélő, szája mosolyra húzódott...
A civil társadalmi köztudatot érzékenyen befolyásolta, hogy 1956 valódi, igazsághű felidézése sem a sajtóban, sem a szépirodalomban, sem a filmkockákon nem volt lehetséges. Ez bizony döntő különbség 1848-49 utóéletével szemben, amelynek (ha nem is a Bach-korszakban, de már röviddel utána) egyik fontos vektora volt a szépirodalom. Az 1956-ról szóló hallgatást vagy ferdítést nem "paktum" idézte elő, hanem a politikai elnyomás. Ennek következtében nem alakulhatott ki érdemleges politikai, illetve történeti vita, sem kiérlelt közösségi tradíció 1956-tal kapcsolatosan. Mellesleg politikatörténeti vita 1956 helyéről a magyar történelemben azóta sem igen keletkezett, mert az elhallgatás és a negatív egység helyébe egyik napról a másikra a minden árnyalatot nélkülöző pozitív méltatás lépett. A Kádár-rendszer felpuhulásával, tehát a hatvanas évektől kezdve sok magyar író kísérletezett azzal, hogy 1956-ra vonatkozó érzéseit-gondolatait belecsempéssze - ha csak virágnyelven is - valamelyik művébe. A hivatalos cenzúra azonban éberen őrködött, hogy ez ne, illetőleg csak olyan csavarásokkal történhessen meg, amelyek az eredeti szándékot olykor az ellenkezőjére fordították. Az 1956-párti civil társadalom titkos aknamunkája csak egyetlenegy esetben járt sikerrel: Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjében, amelyet az egész magyar közönség úgy tekintett, mint 1956 leverésének metaforikus elbeszélését.
Azt viszont, hogy hányszor és miként beszéltek 1956-ról a családi asztalnál, egyszerűen nem tudjuk, pontosabban: tudjuk, hogy sokféleképpen, és hogy leginkább - sehogy. Ennek következménye, hogy az 1956 után születettek többnyire úgy nőttek fel, hogy történelmi tudatukból ez az esemény hiányzik, vagy pedig csupán homályos, zavaros, gyanús, titkolandó dologként létezik. 1956 szereplői pedig három évtizedre mintegy eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Így jutottunk el 1989-hez, amely bizonyos értelemben a visszaváltozás éve volt. Az 1989-es események színterének 1956 nemcsak visszatérő hivatkozása lett, hanem valamiképpen a szereplője is, valahogyan úgy, mint ahogy a klasszikus görög drámában hirtelen valami elmés és meglepő gépezet segítségével leszáll a magasból az isten (deus ex machina). 1989 után látszólag összetalálkozott a köz- és a magánbeszéd, de csak látszólag. A valóságban egy szörnyen bonyolult, majdhogynem áttekinthetetlen disszonancia üvöltő hangja foglalta el a korábbi csend helyét. E disszonancia okainak részletes elemzésére nem vállalkozom, teszek azonban egy összefoglaló megállapítást. Ez pedig úgy hangzik - s hadd legyen ez nálam e tárgyban az utolsó szó, ha úgy tetszik, előadásom végkövetkeztetése is: 1956 betörése a felkészületlen magyar köztudatba szemmel láthatóan felborította a hallgatásnak és az öncsalásnak azt az egyvelegét, amelyre a megelőző három évtizedben a magyar társadalom lelki egyensúlya épült.

Irodalom

  • Bibó István: Az 1956 utáni helyzetről (1978) In uő: Válogatott tanulmányok. IV. Budapest, 1990, Magvető, 711-758. p.
  • Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 Kézikönyve. III. Megtorlás és emlékezés. Budapest, 1996, 1956-os Intézet.
  • György Péter: Néma hagyomány. Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés. 1956 1989-ben (a régmúlttól az örökségig). Budapest, 2000, Magvető.
  • Kőrösi Zsuzsanna-Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az 1956-os elítéltek gyermekeinek sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet.
  • Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya. Budapest, 1997, Helikon.
  • Molnár Adrienne: Elévülés nélkül. Válogatás az Oral History Archívum gyűjteményéből. In Rainer M. János-Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv X. 2002. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2002, 1956-os Intézet, 109-134. p.
  • Molnár Adrienne: Szabadlábra ítélve. In Rainer M. János (szerk.): Múlt századi hétköznapok. Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról. Budapest, 2003, 1956-os Intézet, 245-269. p.
  • Rainer M. János: Lemerülés vagy megkapaszkodás? Idősb és ifjabb Antall József az 1956 utáni években. In uő - Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv X. 2002. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2002, 1956-os Intézet, 135-168. p.
  • Rainer M. János-Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv X. 2002. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2002, 1956-os Intézet.

Jegyzetek:

  1. Ez a fejtegetés eloadásként hangzott el 2003. január 11-én, az ELTE Jog- és Államtudományi Kar központi auditóriumában, a Rubicon folyóirat által rendezett tanártovábbképző tanfolyamon
  2. Hegedűs (1996) 9. p.
  3. Rainer (2002) 135-168. p.
  4. Lásd Majtényi György: "Nekem a hatvanas évek..." kézirat, 1956-os Intézet, 2002.
  5. György (2000) 75-92. p.
  6. Bibó (1990) 735. p.
  7. Lásd például Lengyel (1997) 185. p.
  8. Erre vonatkozóan a leggazdagabb anyagot az 1956-os Intézet Oral History Archívuma tartalmazza, amelynek interjúi nagyobbrészt az 1980-as évek második és az 1990-es évek elso felében készültek.
  9. Kőrösi-Molnár (2000).
  10. Molnár (2003) 259. p. - Az 1956-os Intézet 2002-es évkönyve egy részletesebb összeállítást is tartalmaz az 1956 után elítéltek személyes emlékeibol, lásd Molnár (2002).
  11. György (2000) 87-88. p.
  12. Az előadások és a vitaanyag megjelent az 1956-os Intézet évkönyvében: 1956 emlékezete. In Rainer-Standeisky (2002), 193-283. p.
  13. Évkönyv XI. 2003 – Magyarország a jelenkorban, Budapest, 1956-os Intézet, 2003 9–17.o.