Magyarország és az EMU - Politikai gazdaságtani elemzés - Ph.D. értekezés tézisgyűjtemény

CímMagyarország és az EMU - Politikai gazdaságtani elemzés - Ph.D. értekezés tézisgyűjtemény
Közlemény típusaTézis / Thesis
SzerzőkFölsz, Attila
Teljes szöveg

1. A dolgozat célja, előzményei 

Jóllehet, mind a keleti kibővítés különböző aspektusainak, mind pedig a monetáris integráció problematikájának hatalmas szakirodalma van, a két témakör kapcsolódási pontjai egyelőre nem kerültek az érdeklődés homlokterébe. Ez némileg érthető, hiszen az EU-hoz való csatlakozást követően kerülhet napirendre az egységes valuta övezethez való csatlakozás kérdése, és a hivatalos EU nyilatkozatok szerint ez utóbbiba való felvétel kritériumai nem képezik az uniós tagság előfeltételeit. 
A keleti kibővítésről írók ezért korábban általában a bővítés - mélyítés látszólagos dilemmáját hangsúlyozták, illetve arra hívták fel a figyelmet, hogy az EMU léte még magasabbra emeli a lécet, amelyet az uniós tagságra vágyó országoknak át kell ugrani ahhoz, hogy csatlakozhassanak az EU-hoz, valamint, hogy ezen országok félperifériális helyzete a bővítés után is fennmaradhat, nem lévén tagjai az elit klubnak, az euro-övezetnek. A monetáris unió kutatói pedig legfeljebb annyiban foglalkoztak a keleti kibővítéssel, amennyiben megállapították, hogy a távoli jövőben esetleg az euro-övezet magában foglalja a majd a kelet-közép-európai országokat, illetve hogy az EMU kül- és beltagjai viszonyát vizsgálva esetleg megemlítették régiónk országait is, mint jövőbeni kültagokat. 
A kérdéssel alaposabban az átalakuló országok monetáris, illetve árfolyampolitikáját elemző kutatók foglalkoztak, ők is csak a legutóbbi időkben. Ezen elemzők fő kérdése általában az, hogy milyen árfolyamrendszer illetve monetáris politikai rezsim felel meg a gazdasági átalakulás különböző fázisainak, és ezekkel mennyiben hozhatók összhangba az EU-, illetve EMU-csatlakozás szempontjai. A tranzíció monetáris politikájával foglalkozók számára ugyanis az euro megjelenése már most felvet egy sor olyan gyakorlati kérdést, amelyre választ kell adni, és így teljességgel érthető, hogy a szakirodalom eleddig leginkább ebből a szempontból közelített a kérdéshez. Ráadásul a kelet-európai gazdasági átalakulás és a monetáris unió kérdésköre között a modern közgazdaságtan megannyi izgalmas és kurrens témája kínál kapcsolódási pontot, kezdve a monetáris politika intézményi aspektusaitól kezdve a transzmissziós mechanizmus vizsgálatán keresztül a valutaválságok természetrajzáig. 

Ez a disszertáció azzal a szerénytelen igénnyel íródott, hogy a keleti kibővítés (ezen belül konkrétan a magyar csatlakozás) és a monetáris integráció kapcsolatrendszerének politikai gazdaságtani aspektusait lehetőség szerint szisztematikusan áttekintse, és ezen keresztül felhívja a figyelmet néhány, a magyar integrációs stratégiát és monetáris politikát befolyásoló, talán még nem közismert szempontra, és mindezek alapján következtetéseket vonjon le a követendő gazdaságpolitikára vonatkozóan. 
A szerző meggyőződése, hogy a középtávú makrogazdasági, illetve monetáris politikai stratégiát már most a monetáris unióhoz való csatlakozás szempontjainak figyelembevételével kell alakítani. Ezért a csatlakozás várható időpontját övező bizonytalanságoktól függetlenül itt az ideje, hogy ebben a kérdésben szakmai vita bontakozzon ki. A dolgozat ezt a vitát szeretné elősegíteni. 

2. Az alkalmazott módszertan 

Mint a disszertáció alcíme is jelzi, a dolgozat politikai gazdaságtani elemzés. Az alábbiakban ezért elsősorban azt mutatom be, hogy ez az alcím mit is takar. 
Legtágabban azt mondhatjuk, hogy a politikai gazdaságtan a politikai és gazdasági folyamatok kölcsönhatásának elemzése, azaz annak vizsgálata, hogy a politikai folyamatok miként hatnak a gazdaságra, illetve a gazdasági folyamatok hogyan befolyásolják a politika szféra történéseit. Mindez persze túl általános megfogalmazás, és nagyon eltérő megközelítéseket takar. Hogy világosan lássuk a disszertációban alkalmazott politikai gazdaságtani megközelítés lényegét, vessük össze azt a hagyományos közgazdaságtani megközelítéssel. A hagyományos leíró jellegű makrogazdaságtan alapvető kérdése a következő: milyen kölcsönhatást gyakorolnak egymásra a különféle gazdasági változók, illetve miként reagál a gazdaság bizonyos külső, exogén változásokra, illetve gazdaságpolitikai lépésekre. A közgazdaságtan normatív megközelítése pedig azt vizsgálja, hogy a hipotetikus jó szándékú tervezőnek miként kell a gazdaság folyamait befolyásolni az általános jólét, illetve a paretoi értelemben vett hatékonyságjavulás érdekében. A politikai gazdaságtan ezzel szemben abból indul ki, hogy nincs ilyen jó szándékú tervező. Ehelyett mind a kormányzaton belül, mind azon kívül eltérő preferenciájú egyének és csoportok vannak, és a politikai és gazdasági folyamatok ezt tükrözik vissza, akár egy adott politikai közösségen belül, akár pedig a nemzetek közötti kapcsolatokban. A politikai gazdaságtan, mint leíró elmélet ezért azt vizsgálja, hogy a gazdasági-társadalmi viszonyok, az eltérő érdekek, a különböző politikai ideológiák, a politikai intézményrendszer sajátosságai miként befolyásolhatják a döntések kimenetelét. Feltéve tehát, hogy a közgazdaságtan módszereivel megállapítható egy bizonyos társadalmi optimum, a politikai gazdaságtan azt vizsgálja, hogy a valóságban a gazdaságpolitikai döntések általában miért nem ennek elérésére irányulnak. A politikai gazdaságtan normatív elmélete pedig azt vizsgálja, hogy milyen intézményi megoldások révén lehet kiküszöbölni azokat a tényezőket, korlátokat, amelyek a konkrét kimeneteket eltérítik az optimálisnak vélttől, illetve miként lehet elérni, hogy a döntéshozók érdekeltté váljanak az össztársadalmi szempontból hatékony gazdaságpolitikai döntések meghozatalában. 
Konkrétan a disszertáció témáját illetően mindez azt jelenti, hogy nem elégséges azt megmutatni, hogy mind az EU-nak, mind pedig Magyarországnak milyen politikát kell folytatni ahhoz, hogy Magyarország sikerrel csatlakozhasson a monetáris unióhoz, hanem azt is meg kell vizsgálni, hogy az intézményi keretek megfelelőek-e ahhoz, hogy ez a gazdaságpolitika érvényre juthasson, illetve milyen intézményi változtatások szükségesek ahhoz, hogy a döntéshozók ösztönözve érezzék magukat egy ilyen politika folytatására. 

A politikai gazdaságtan tehát a gazdasági folyamatokat meghatározó érdekeket, a szereplők közötti stratégiai interakciót, illetve az azt szabályozó intézményeket helyezi a vizsgálat fókuszába. Az elemzés kiindulópontja a lehetséges alternatívák között saját preferenciarendezése alapján választó egyén, csoport, hivatal, illetve kormány. Ebben az értelemben tehát a modern politikai gazdaságtan a módszertani individualizmus talaján áll. 
A politikai gazdaságtani elemzés nyilvánvalóan interdiszciplináris megközelítést kíván. A disszertáció ezért támaszkodik a közgazdaságtan és az integrációval foglalkozó politikatudomány eredményeire. Ami az előbbit illeti, a dolgozat elsősorban az árfolyamelmélet, az optimális valutaövezet elmélete, a monetáris közgazdaságtan, valamint a valutaválságok elméletének következtetéseire támaszkodik. Ami pedig a tanulmány politikatudományi hátterét illeti, a dolgozat elsősorban az ún. “liberális kormányközi” megközelítés szemléletére épít. Ez a megközelítés az integrációt alkotó nemzetállamok, illetve kormányok közötti stratégiai interakciót tekinti a fő kutatási területnek. Nem vonja kétségbe a szupranacionális intézmények, valamint a nemzeti határokon átívelő érdekcsoportok szerepét az integráció fejlődésében, ugyanakkor elutasítja, hogy ez utóbbiak aláásnák a nemzeti kormányok szuverenitását. E megközelítés szerint az integráció útját a belső gazdasági-politikai viszonyok által meghatározott kormányzati álláspontok bonyolult alkufolyamatok folyamán történő ütközése eredményeképpen megszülető döntések alakítják. A kialakuló szupranacionális intézmények és a nemzeti kormányok közötti viszonyt pedig az ügynök-megbízó modell segítségével írja le. Mindezen tulajdonságai alapján az európai integráció liberális kormányközi modellje alkalmasnak tűnik mind a monetáris unió és intézményeinek, mind pedig a tagállamoknak az EU és az EMU a keleti kibővítés kérdésében tanúsított álláspontjának a politikai gazdaságtani elemzéséhez. 

A dolgozatban deskriptív, prediktív és normatív elemek egyaránt megjelennek. A különböző tartalmi kérdések leíró jellegű elemzéséből a szerző megkísérel előrejelzéseknek tekinthető következtetéseket levonni. Mindezek alapján pedig a követendő magyar stratégiára vonatkozó javaslatokat fogalmaz meg. 

3. A dolgozat főbb megállapításai 

A disszertáció a keleti kibővítés és a monetáris unió kapcsolatrendszerét elemzi magyar szemszögből. Az 1. fejezet az EU dokumentumaira és gyakorlatára alapozva az unió elvárásait mutatja be. A 2. fejezet a csatlakozó országok euro-övezeti tagságának esélyével, valamint a tagság előnyeinek a mérlegével foglalkozik. A 3. fejezet az EMU működéseinek néhány, annak keleti kiterjesztését várhatóan befolyásoló feszültségtényezővel foglalkozik. A 4. fejezet az EMU árfolyam-rendszerében való résvétel kérdéseivel foglalkozik. Az 5. fejezet a magyar konvergencia kérdésével foglalkozik, és gazdaságpolitikai javaslatokat fogalmaz meg. 
A főbb megállapítások az alábbiakban foglalhatók össze. 

1. Az egyenlő elbánás elve alapján az euro-hoz később csatlakozó országokra formálisan ugyanolyan feltételek és előírások vonatkoznak, mint az alapító országokra. Az EU új tagjai nem maradhatnak ki önként a közös valutaövezetből. A minőségi előírások teljesítése így az EU-tagság előfeltétele. 
Ugyanakkor a mennyiségi konvergencia kritériumok teljesítése nem előfeltétele az uniós tagságnak. Az EU nem is szorgalmazza ezek korai teljesítését a kelet-közép európai országok esetében. Az EMU árfolyam-mechanizmusában való részvétel azonban kötelező. Ezen túlmenően az euro-övezeti tagság egyik előfeltétele is a két éves leértékeléstől mentes ERM tagság. 

2. A teljes jogú EMU tagsághoz vezető út három szakaszból áll. Az elő szakasz az EU-tagságig tart. Ebben a szakaszban a tagjelölteknek meg kell felelniük a koppenhágai kritériumoknak kell, bizonyos jogharmonizációs faladatokat kell teljesíteniük, valamint az EMU-val kompatibilis gazdaságpolitikát kell folytatniuk. A második szakasz az EU-tagságtól az euro-övezeti tagságig tart. Ebben a szakaszban az új tagok részt vesznek a gazdaságpolitikai koordinációban és az árfolyam-mechanizmusban, teljesíteniük kell a Maastricht-i kritériumokat és a Stabilitási Paktum előírásait. A jegybankra vonatkozó szabályokat úgy kell módosítani, hogy az bekapcsolódhasson a Központi Bankok Európai Rendszerébe. Amennyiben a megelőző szakaszban a szükséges fenntartható konvergencia megvalósult, a tagország tovább léphet a harmadik szakaszba, vagyis az euro-övezetbe. 

3. A hivatalos dokumentumok látszólag egyértelmű megfogalmazásai ellenére az EMU-hoz vezető út meglehetősen bizonytalan. Ráadásul az EMU-val kapcsolatos ügyek kihathatnak már az uniós csatlakozás folyamatára is. Ezért a monetáris unióval kapcsolatos magyar stratégia kialakításához elengedhetetlen annak vizsgálata, hogy a tagjelöltek monetáris integrációjával kapcsolatban milyen magatartás várható az EU részéről. 

4. A jelentkezőknek fel kell készülniük arra, hogy a tagországok gazdaságpolitikai természetű nézeteltérései az EMU-ban kiéleződhetnek, és ez kihathat a bővítési folyamatra is. Emellett már a csatlakozási tárgyalások során is az EU-n belül megfogalmazódhatnak bizonyos igények a tagjelöltek árfolyampolitikáját illetően. Ezek az igények összekapcsolódhatnak más, az exporttermékek piacra jutását befolyásoló kérdésekkel, illetve az esetleges derogációs igényekkel. 

5. Okkal várható, hogy az EU több okból is lassítani fogja a monetáris unió bővítését. Nyilvánvaló, hogy a régió országai nem rendelkeznek olyan stabilitási tradícióval, amely eloszlatná a konvergencia feltételek esetleges teljesítése mellett is meglévő gyanakvást ezen országok gazdaságpolitikáját illetően. Felvételük bizonyosan jelent némi kockázatot, amelyet a tagságuktól várható mikrogazdasági előnyök nem feltétlenül ellensúlyoznak. Ugyanakkor minden új tag tovább bonyolítja az egységes monetáris politika végrehajtását. Ez adódik a transzmissziós mechanizmusok különbözőségéből és a valutaövezet nagyobb belső heterogenitásából. Az átalakuló országok növekedési potenciálja remélhetőleg tartósan meghaladja az EMU átlagát, s ez további problémát okozhat. Emellett nehézséget jelenthet, hogy előbb-utóbb az EMU is az EU-hoz hasonló abszorbciós problémával fog szembesülni: szűkre szabott intézményi kerete nem teszi képessé a bővítésre. Mindebből az következik, hogy a csatlakozó országok EMU-tagsága bizonytalan, és jelentős mértékben független ezen-országok EMU-érettségétől. 

6. Az euro születése után a jövőbeli jelentkezők konvergencia teljesítménye minden bizonnyal szigorúbban ítéltetik meg az alapítókénál. Az alapításkor az alapító tagok végső soron egymás alkalmasságáról, valamint az egész vállalkozás sorsáról szavaztak. Az újabb tagokról való szavazásnak nincs ekkora tétje, ráadásul a már bent lévők szavaznak a bebocsátásra várókról. Elutasítás esetén a frusztrált kívülrekedtek nem jelentenek komoly veszélyt a monetáris unió egészére nézve. 

7. A feltételek teljesítésének elbírálásakor tanúsított szigor várhatóan attól is függ majd, hogy az euro-zóna tagjai mennyiben felelnek majd meg a Stabilitási Paktum előírásainak. Ha néhány tagország, például azok, amelyek csak a rugalmas értelmezésnek köszönhetik felvételüket, a jövőben az EMU-n belül problémás esetek lesznek, akkor ez önmagában is megnehezítheti az új tagok felvételét. Emellett nem lehet kizárni, hogy az elkövetkező években recesszió fogja érni az uniót. Az unió története azt mutatja, hogy ez mindig a belső konfliktusok elmérgesedéshez, valamint a tagságra pályázókkal szembeni szűkmarkúbb bánásmódhoz vezet. 

8. Elvben az EU kétféle módon képes késleltetni a kelet-közép-európai országok euro-övezeti tagságát. Amennyiben el kívánja kerülni, hogy az unión belül tartósan fennmaradjon egy euro-övezet, valamint egy, azon kívüli blokk. és ezáltal az unió belső homogenitása, illetve annak látszata sérüljön, megteheti, hogy csak olyan országokat hajlandó felvenni az unióba, amelyek aztán tagként bizonyosan képesek és hajlandóak a lehető legrövidebb időn belül belépni az eruo-övezetbe is. Ebben az esetben a Maastricht-i konvergencia kritériumok a hivatalos deklarációk ellenére akár a csatlakozás előfeltételeivé is válhatnak, és nem teljesítésük nemcsak az EMU-, de az EU-integráció gátjává válhat. 

9. A másik lehetőség az, hogy az új tagokat hosszabb ideig az új árfolyamrendszerben várakoztassa. Ez a megoldás ugyancsak megfelelhet az EU-nak, hiszen ez lehetővé teszi, hogy ezen országok gazdaságpolitikáját ellenőrzése alatt tartsa. Ezen országok számára ugyanis kötelező a belépés az ERM2-be. Az euro-tagság mézesmadzagja segítségével pedig még jobban tudja ezen országokat kontrollálni, további reformokra ösztökélni, mintha már az EMU teljes jogú tagjai lennének. Ebben az esetben valószínű, hogy ezeknek az országoknak tovább kell az euro-övezet előszobájának tekinthető ERM2-ben várakozniuk, mint a minimálisan kötelező két év Az, hogy a két alternatíva közül melyik fog érvényesülni, egyelőre bizonytalan. 

10. A csatlakozó országok nem tudják, mikor léphetnek be az EU-ba, illetve az EMU-ba. Helyzetük hasonlatos ahhoz az atlétáéhoz, akinek állandóan készen kell állni a versengésre, mert nem tudja, hogy mikor lesz a verseny, és azt sem hogy milyen távon kell rajthoz állnia. Ez kétségkívül megnehezíti a felkészülést, és hátrányosan befolyásolja a tagságtól várható előnyök és hátrányok egyenlegét. 

11. Az optimális valutaövezet szempontjait tekintve arra a következtetésre juthatunk, hogy Magyarország már most ex ante is kötődik annyira az EMU-t alkotó országok gazdaságához, hogy a reáltényezők alapján csatlakozhatna az euro-övezethez, és várható, hogy ex post, azaz az euro-övezethez való csatlakozás után méginkább optimális valutaövezetet fog vele alkotni. 

12. A dinamikus inkonzisztencia, valamint a hitelesség kérdésének politikai gazdaságtani elemzése további indokokat szolgáltat az EMU-tagság mellett. Magyarország számára is a monetáris unió tűnik a legjobb megoldásnak arra, hogy általa viszonylag költségmentesen stabil árszínvonalat biztosíthasson. Az árfolyam-korrekciók lehetőségének feladása csak átmenetileg jelent veszteséget, és ez is minimalizálható, amennyiben a piaci merevségeket sikerül oldani. 
Az inflációs hajlam leküzdését ugyanakkor az EMU-tól nem várhatjuk, hiszen csak olyan ország léphet be az euro-övezetbe, amely megfelel a konvergencia kritériumoknak. 

13. A konvergencia kritériumok önerőből, az euros tagságot megelőző teljesítése költségesebb, mint az a monetáris unión belül lenne, és ezek a költségek - legalábbis a tagságra pályázó országok szempontjából - jórészt indokolatlanok. Ez a tény tehát növeli a belépés költségét, és egyben csökkenti a tagságtól várható előnyöket, azaz bizonyos mértékig hátrányosan befolyásolja a részvétel egyenlegét. 

14. Ezzel együtt is, figyelembe véve a magyar gazdaság stratégiai érdekeit, olyan hosszú távú gazdaságpolitika lenne kívánatos, amely képes összhangba hozni az euro-övezeti tagságra való felkészülést az uniós felzárkózás célkitűzésével. Egy ilyen politika mellett a konvergencia kritériumok fenntartható teljesítésének a költségei alacsonyabbak lehetnek, mint egy elkésett, és emiatt túlzottan drasztikus konvergencia programnak. 

15. Elvben az határozza meg a belépés optimális időpontját, hogy a tagság, valamint az arra való felkészülés összesített előnyei és hátrányai nettó egyenlegének jelenértéke mikor a legmagasabb. Ez azonban a gyakorlatban nem határozható meg pontosan. A belépés ideje ugyanis exogén tényezőnek tekinthető, hiszen legalább annyira függ az EMU-tól, mint a jelentkezőtől. Minél jobban kitolódik a belépés, ahhoz képest, amit a jelentkező optimálisnak tart, annál inkább romlik belépés egyenlege, hiszen a belépés előnyeit később élvezheti, miközben tovább kell magát önerőből a tagságra méltó állapotban tartania. Emellett a kalkuláció függ az idő diszkontrátájától is. Ez minél alacsonyabb, annál kisebb a felkészülés költsége a tagság előnyeihez képest. És megfordítva: minél rövidebb a döntéshozók időhorizontja, a vállalkozás annál kevésbé tűnik vonzónak. 

16. Ebből az következik, hogy az EMU-nak a tagjelöltekre vonatkozó ösztönzőrendszerével komoly problémák vannak Miután a gazdaságpolitikai alternatívákról politikusok döntenek, akik nemigen tekintenek a következő választáson túlra, minél bizonytalanabbnak tűnik a tagfelvétel, annál kevésbé várható, hogy az ehhez szükséges lépések megtörténjenek. Ez utólag visszaigazolhatja az EMU tartózkodó magatartását az új tagok felvételét illetően. Az EMU tagjai részéről tehát annak feltételezése, hogy a kelet-közép-európai országok nem elég felkészültek az EMU-tagságra, akár önbeteljesítő próféciaként is működhet. 

17. Az euro-övezeti tagfelvétel Maastricht-i forgatókönyve olyan szituációt hoz létre, amely megteremti az indítékot és a lehetőséget arra, hogy az EMU tagjai ne fogadjanak új tagokat maguk közé. Ezért aztán a kívül rekedt országok sem érdekeltek a konvergencia kritériumok maradéktalan teljesítésében, így utólag igazságot szolgáltatva a bővítéstől vonakodó országoknak. Ha viszont az euro-övezeti csatlakozás ügyét az integráció rendszerének egészébe ágyazva tekintjük, akkor azt látjuk, hogy az euro-övezeti tagság nem eleve reménytelen, csak az ahhoz vezető út hosszabb és rögösebb a kelleténél. 

18. Az EMU működésének esetleges zavarai befolyásolják az euro-övezet kiterjesztésének esélyeit, az egységes valuta vonzerejét, valamint tanulságokat szolgáltat a leendő tagok számára is. Az EMU sikere attól függ elsősorban, hogy mennyiben biztosítható a szupranacionális monetáris politika és a nemzeti költségvetési politikák szükséges összhangja. 

19. A monetáris unióval az integráció Monnet-féle metódusa, azaz a politikai egységgazdasági integráción keresztül történő megvalósítása kimerítette tartalékait. A monetáris unió legfeljebb az igényt teremti meg a további gazdasági integrációra, fiskális unióra, annak előfeltételeit azonban nem. Ehhez ugyanis szükség van politikai unióra is, amit viszont a gazdasági integráció révén nemigen látszik megvalósulni. A gazdasági integráció ellenére hiányzó politikai egységesülés tehát a további gazdasági integráció gátja lehet. Ez az ellentmondás az egész európai integrációs folyamatot elbizonytalanító , és ma még beláthatatlan feszültségekhez vezethet Az EU-ban jelenleg a költségvetési centralizáció gazdaságilag nem indokolt, politikailag pedig nem megvalósítható. Az OCA-elmélet következtetésével szemben azonban a monetáris unió működőképes lehet jelentős központosított források nélkül is. 

20. A monetáris unióban megnő a kísértés a felelőtlen költségvetési politikára. Mivel a közös monetáris hatóság inflációellenes elkötelezettsége nem feltétlen, ennek a ma költségvetési autonómiát korlátozó előírásokkal kell gátat szabni. Ennek a Stabilitási Paktumban megvalósult módja azonban nem optimális, mert a problémát nem orvosolja, nem segíti elő a a hosszabb távon fenntartható költségvetési pozíciót elérését, ugyanakkor rövid távon szűkítheti a kötségvetési mozgásteret. 

21. Az egységes monetáris politika intézményrendszere a jövőben minden bizonnyal reformra szorul, ugyanis a monetáris politikáért felelős központi intézmény jogosítványai nem elégségesek, valamint a jelenlegi döntéshozatali rendszer túlságosan nehézkes. Ez a probléma esetleg késleltetheti az euro-övezet bővítését. 

22. Az euro-övezeti tagságot megelőzően a kívülállóknak részt kell venniük az új árfolyamrendszerben, az ERM2-ben. Az ERM2 sok szempontból rugalmasabb és biztonságosabb rendszer, mint elődje, az ERM1 volt. Bár úgy-ahogy megfelel a kelet-közép-európai országok igényeinek, van néhány súlyos fogyatékossága. A felzárkózó országok számára a Balassa-Samuelson hatás következtében különös nehézséget jelent az árfolyam-stabilitási, valamint az inflációs kritérium egyidejű teljesítése. 

23. Az új rendszer nyíltan aszimmetrikus szerkezete önmagában nem probléma, az viszont, hogy az ECB nem vállal egyértelmű garanciát az árfolyamok védelmére, a rendszer hitelességét még akkor is megkérdőjelezheti, ha gyakorlatban az ECB-nek nem sok oka lehet az intervenció megtagadására. Amennyiben azonban mégis ez lenne a helyzet, akkor a rendszer gyakorlatilag egyoldalú árfolyamrögzítést jelentene. 

24. Az utóbbi évek valutaválságainak legfőbb tanulsága, hogy az árfolyamrögzítés semmilyen módja nem nyújt teljesen megnyugtató védelmet a spekulációs támadások ellen. Az ún. második generációs valutaválságok önbeteljesítő jellegűek és jórészt előrejelezhetetlenek. Azokat bármely olyan vélt vagy valós gyengeség előidézheti, amely miatt a piac kétségbe vonja az adott árfolyam fenntarthatóságát. 

25. Az új árfolyamrendszer sokkal hitelesebb lenne, és a spekulatív támadások lehetőségét valóban jelentősen csökkentené, amennyiben kialakítanák a sávon belüli beavatkozás intézményesített módját, illetve amennyiben az ECB a tagországok megfelelő gazdaságpolitikája esetén valóban korlátlan védelemben részesítené a tagországok valutáit. 

26. Az euro-övezet tagjai számára az új árfolyam-mechanizmus addig kínál megfelelő védelmet a kültagok esetleges kompetitív leértékelő politikájával szemben, ameddig sikerül fenntartani a kültagok érdekeltségét az ERM-ben való tagság iránt. Amennyiben azonban egy adott kültag nem óhajt belépni az euro-övezetbe, vagy úgy látja, hogy arra nincs esélye, akkor számára az ERM-tagság nem feltétlenül előnyös. Az ERM2 legfőbb vonzereje ugyanis az, hogy az euro-övezet előszobájának tekinthető. 
Az ERM egyik alapvető ellentmondása ezért, hogy amennyiben a beltagok szempontjából kielégítően működik, akkor a kültagok beengedése nem áll érdekükben. Ebben az esetben pedig a kültagok számára megkérdőjeleződik a rendszerben való részvétel értelme. 

27. Az új árfolyamrendszer mindezek alapján csak akkor tudja megfelelő módon betölteni szerepét, amennyiben az EU a kültagok számára hitelt érdemlően tudja tanúsítani, hogy a konkrét csatlakozási feltételek esetén az arra érdemes jelentkezők valóban beléphetnek az euro-övezetbe. 

28. Az új árfolyamrendszer egyik alapvető funkcióját, nevezetesen azt, hogy elősegítse a kültagok konvergenciáját, a kelet-közép-európai országok esetében nem képes betölteni, ugyanis a konvergencia célok konzisztenciája általa nem biztosítható.12. Az átalakuló országok valutái ki vannak téve annak, hogy a termelékenység növekedés különbségéből adódó mértéket meghaladó reálárfolyam felértékelődést legyenek kénytelenek elszenvedni. Ez ellen az árfolyam-mechanizmus nem jelent megfelelő védelmet, ráadásul elősegítheti, hogy a túlértékeltség következtében előálló buborék-effektus valutaválsághoz vezessen. 

29. Mindezek alapján megállapítható, hogy a teljes jogú monetáris uniós tagsághoz vezető út feltételrendszere nem segíti elő, hogy a leendő kelet-közép-európai országok belátható időn belül az EMU teljes jogú tagjai legyenek. Ezért szükségesnek látszik a feltételrendszer átalakítása. 

30. Ami a csatlakozó országok gazdaságpolitikáját illeti, elterjedt nézet, hogy a Maastricht-i kritériumok teljesítése nem összeegyeztethető ezen országok növekedési, versenyképesség-javítási és felzárkózási céljaival. Ebből következően rövid- és középtávon nem kívánatos és nem is reális olyan gazdaságpolitikát folytatni, amely a kritériumok teljesítésének prioritására épül. Ez a tanulmány Magyarország esetében vitatja ezt az álláspontot. A konvergencia-orientált makrogazdasági politika nem összeegyeztethetetlen a növekedés-orientált politikával. Éppen ellenkezőleg: a növekedés és felzárkózás még az előírtnál is szigorúbb költségvetési politikát igényel. Nem Maastricht, hanem a fenntartható növekedés jelenti a költségvetési politika valódi korlátját! 

31. Az olyan növekedés, ami belátható időn belül érzékelhetően csökkenti az EU és Magyarország közötti jövedelemkülönbségeket folyamatosan magas beruházást igényel, mégpedig növekvő mértékben belső forrásokra támaszkodva. A külföldi működőtőke aránya ugyanis már most kiemelkedően magas, és a fizetési mérleg hiánya és a külső eladósodás mértéke sem fokozható. A belső megtakarítás azonban csak abban az esetben képes a szükséges forrásokat biztosítani, amennyiben az államháztartás megtakarítása jelentősen nő. A jelenlegi költségvetési politika ugyanis legfeljebb az államadósság mérséklését teszi lehetővé, de nem teszi lehetővé a kívánt növekedési ütemet, ugyanis a fizetési mérleg 6-7 %-os strukturális hiányához vezetne, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan. 

32. A szilárd költségvetési pozíció emellett nemcsak a fenntartható növekedésnek, hanem a további dezinflációnak és a többi számszerű kritérium teljesítésének is az előfeltétele. Ennek elérése esetén bekövetkezhet a konvergencia önmagát erősítő folyamata. Enélkül viszont kiéleződhet az árfolyam, inflációs, és kamatláb célok közötti ellentmondás, és a gazdaság a konvergencia helyett a fokozódó divergencia ördögi körébe kerülhet. 

33. Belátható tehát, hogy nem érdemes a prioritások sorrendiségével foglalkozni, mondván, hogy most fő cél a növekedés, és ha majd az euro-övezeti tagság elérhető közelségbe kerül, akkor rá lehet térni a kritériumok teljesítésére. A reál és nominális konvergencia tehát kiegészíti egymást, és egyidejűleg kell mindkettőre törekedni. 

34. Amennyiben a magyar integrációs stratégia abból indul ki, hogy az országnak 2002-re képesnek kell lennie az uniós tagságra, akkor erre az időre képesnek kell lenni az EMU árfolyam-mechanizmusában való részvételre is. Amennyiben pedig a mihamarabbi euro-övezeti tagság is célkitűzés, és a 2002-es dátum, mint cél komolyan veendő, akkor ebből az is következik, hogy arra az időre képesnek kell lenni a forint árfolyamának stabilan, leértékelés-mentesen egy szűk sávban való tartására, valamint a többi konvergencia kritérium teljesítésére is. Az idő rövidsége miatt ehhez az kell, hogy már most a konvergencia feltételek teljesítése legyen az első számú gazdaságpolitikai prioritás. 

35. Ugyan a konvergencia elsősorban a költségvetésen múlik, nem mellékes, hogy milyen monetáris politika segítheti elő azt leginkább. Annak ellenére, hogy a csúszó leértékelő árfolyam-rendszert sikeresen alkalmazta az ország, átgondolandó, hogy érdemes-e azt a jövőben fenntartani. Nagyok ugyanis a sterilizációs költségei, túlértékeltséghez vezethet, illetve nem mentesít eléggé a valutaválságok kockázatától, emellett megfosztja a monetáris hatóságokat a cselekvési autonómiájuktól. Mindez felveti az árfolyam rugalmasabbá tételének, valamint egy alternatív, belső nominális horgony használatának kérdését. Ezzel egyidejűleg a külső egyensúlyi szempontok miatt az árfolyam alakulása továbbra is a monetáris politika homlokterében kell, hogy álljon. 

36. A hitelesség és a rugalmasság között nem feltétlenül van átváltás. Az árfolyam rendszer rugalmasabbá tétele nem kell, hogy eleve megkérdőjelezze a monetáris politika hitelességét. Éppen ellenkezőleg, a kettő kölcsönösen erősítheti is egymást. 

37. A monetáris politika átalakításakor azt kell szem előtt tartani, hogy az mennyiben képes a növekedési, fizetési mérleg, valamint inflációs célok közötti összhangot, ha nem is biztosítani, de legalább a maga eszközeivel elősegíteni, és így hozzájárulni az EU és EMU-integrációs célok eléréséhez. 

38. A nagyobb árfolyam-rugalmasság elsősorban a forint ingadozási sávjának szélesítését kell, hogy jelentse. Amennyiben ez bekövetkezik, mód nyílhat a csúszó leértékelés megszüntetésére. Ezek a lépések ugyanakkor, bár szükségesek, nem jelentenek megoldást az árfolyam sebezhetőségének problémájára. Emellett a rugalmasabb árfolyam még kevésbé használható antiinflációs célokra. 

39. Egy rugalmas ERM2 bizonyos mértékig vonzó lehet Magyarország számára. Egy két- vagy többoldalú árfolyamrendszer mindig hitelesebb és biztonságosabb az egyoldalú rögzítésnél. Ezért az ERM2, vagy egy teljesen új árfolyam-megállapodás az EMU-val megoldást jelenthet a dilemmákra nem is csak az uniós csatlakozást követő, de talán még inkább az azt megelőző periódusban. Kicsi azonban a realitása annak, hogy az EU ezt lehetővé tenné. Ez ugyanis implicit belépőt jelentene az unióba a csatlakozási tárgyalások lezárulta előtt. Így tehát Magyarországnak és a többi csatlakozó országnak saját magának kell megoldást találni monetáris politikai dilemmáira. 

40. Egy rugalmas inflációs célkitűzés elősegítheti az infláció, valamint a kibocsátás és az árfolyam ingadozásának csökkenését, és a tapasztalatok szerint sikeresen alkalmazható olyan kis nyitott gazdaságok esetében, amelyeknek az árfolyamot illetően is vannak céljai. Ezért ez elvben sikerrel szolgálhatná a magyar gazdaságpolitika céljait is. Általa lehetőség nyílna a csúszó leértékelés elhagyására és rugalmasabb árfolyampolitika folytatására anélkül, hogy a monetáris politika elveszítené a nehezen megszerzett hitelességét. Az inflációs célkitűzés átlátható és számonkérhető monetáris politikát feltételez, ami tovább erősítheti a hitelességet. Ennek ugyanakkor egyebek mellett elengedhetetlen előfeltétele a szilárd költségvetési pozíció. 

41. Az átalakulás lezárultával a gazdasági viszonyok konszolidálódása lehetővé teszi a releváns transzmissziós mechanizmusok és a fő inflációs tényezők azonosítását. Ez technikailag is lehetővé teszi egy ilyen rendszer alkalmazását. Mivel a magyar gazdaságban az árfolyam csatorna aktívan és viszonylag kis késéssel működik, az inflációs célkitűzés árfolyam célokkal összeegyeztetve is működőképes lehet. 

42. Amennyiben egy ilyen rendszer kerülne bevezetésre, akkor meg lehetne határozni a konvergencia kritérium teljesítéséhez szükséges inflációs ráta egy adott időre, például 2002-re történő elérésének menetrendjét, amiből aztán levezethetők az éves inflációs célkitűzések. Fontos lenne, hogy a monetáris hatóságon túlmenően a kormányzat is elkötelezné magát e cél mellett. 

43. Első látásra egy ilyen rezsim, amely nagyobb árfolyam-rugalmasságot tesz lehetővé, elmozdulást jelent a Brüsszelnek oly fontos árfolyam stabilitástól. Minthogy azonban a tagság előtt az EU formálisan nem korlátozhatja a tagjelölt árfolyampolitikai autonómiáját, várhatóan elfogad egy ilyen politikát, annál is inkább, mert alkalmazásának célja éppen a konvergencia, és amúgy sem eredményez kompetitív leértékelést. Ebből a szempontból az árfolyamrögzítés által történő dezinfláció, illetve a majdani árfolyamrögzítés érdekében történő dezinfláció egyaránt elfogadható kell hogy legyen az EU számára. 

4. Hasznosítható észrevételek, gazdaságpolitikai tanulságok 

A disszertáció szolgál néhány, az EU-, valamint EMU-csatlakozási stratégia, valamint a gyakorlati gazdaságpolitika számára is hasznosítható tanulsággal. 

Fel kell készülni arra, hogy a monetáris unió létrejötte tovább nehezíti hazánk EU-csatlakozását, bizonytalanná teszi annak feltételrendszerét, illetve késleltetheti időpontját. Ennek számos, Magyarország által nem befolyásolható oka van. Ugyanakkor ebből a magyar gazdaságpolitikára és integrációs stratégiára vonatkozóan az következik, hogy már most, a csatlakozást megelőzően is arra kell törekedni, hogy minél hamarabb képes legyen az ország megfelelni a monetáris uniós tagság Maastricht-i kritériumainak. 

Egy ilyen politika alkalmazását megnehezíti, hogy ez rövidtávon politikailag nem kifizetődő. A monetáris unió keleti kibővítéssel kapcsolatos bizonytalanságok pedig tovább rontják ennek esélyeit. Ugyanakkor a magyar gazdaság külső egyensúlyi helyzetének sebezhetősége az EMU-integrációs céloktól és esélyektől függetlenül is egy, a konvergencia kritériumokkal összhangban álló gazdaságpolitikát követel meg, elsősorban a költségvetést illetően. Ez pótolhatja a Maastricht-i ösztönzőrendszer hiányosságait is. Ami ugyanis valóban a konvergencia kritériumok elérésére ösztönözhet, az a külső egyensúly szempontjából is fenntartható növekedés célkitűzése. Ez utóbbi pedig olyan gazdaságpolitikát kíván, amely egyben elősegíti a konvergencia kritériumok teljesítését is. 

Mind a fenntartható növekedés, mind a többi konvergencia kritérium teljesítésének kulcsa a költségvetési hiány csökkentése. Amennyiben ebben sikerül előrelépni, az euro-övezeti tagsághoz szükséges nominális konvergencia összhangba hozható a növekedés, a felzárkózás, azaz a reál konvergencia célkitűzésével. 

Ahhoz, hogy a konvergencia hiánya ne legyen EU-csatlakozásunk akadálya, szükséges, hogy a kritériumokat nagyjából sikerüljön teljesíteni arra az időpontra, amikorra az EU-csatlakozást célul tűzzük ki. Amennyiben - a kormány nyilatkozatai alapján - ez az időpont 2002, akkor erre az időpontra lenne célszerű elérni a referenciaértékeket. Ez már csak azért is fontos, ugyanis csak ebben az esetben biztosítható aránylag kockázatmentesen az új árfolyamrendszerben való leértékelésmentes részvétel, ami az euro-övezeti tagság előfeltétele. Mindehhez persze a költségvetési hiány leszorítása mellett további határozott dezinflációra is szükség van, ami azonban ebben az esetben egyáltalán nem lehetetlen. 
Ebből az következik, hogy a konvergencia már most is a gazdaságpolitika egyik fő prioritása kell, hogy legyen. A konvergencia kritériumok ugyanis megfelelő költségvetési politika, és hosszabb távú konvergencia-orientált gazdaságpolitika esetén sem egymással, sem pedig a növekedési célokkal nem állbak ellentétben. (Ellentét csak az inflációs előírás és a rögzített árfolyam fenntarthatósága között állhat fenn a Balassa-Samuelson effektus miatt, ez azonban elvben kiküszöbölhető akkor, ha az új árfolyam-mechanizmusban mód nyílhat a felértékelésre.) 

A dolgozat további gyakorlatban is hasznosítható következtetései a monetáris politikára vonatkoznak. Legfőbb állítása, hogy a jelenlegi csúszó leértékeléses rendszerből az ERM-ben megvalósuló rögzített árfolyamba való átmenet során szükségesnek és lehetségesnek is látszik egy átmeneti elmozdulás a nagyobb fokú árfolyamrugalmasság irányába. 
A csúszó árfolyamrendszer ugyanis nem igazán alkalmas keret a további dezinflációra, és megfosztja a monetáris politikát a finomszabályozás lehetőségétől. Egy rögzítettebb árfolyam talán megoldást jelenthet az előbbi problémára, de semmiképpen nem orvosolja az utóbbit, ráadásul növeli a túlértékelődés, és a spekulációs támadás kockázatát. Ezért megfontolandó egy átmenetileg rugalmasabb árfolyamrendszer alkalmazása. 
Ebben az esetben lehetőség nyílhat egy aktívabb monetáris politikára, és közvetlen inflációs célkitűzés követésére. Mivel a külső egyensúly szempontjából az árfolyam sem lehet közömbös, az inflációs célkitűzés rugalmas, az árfolyam célkitűzéssel összehangolt változata Magyarország számára is megfontolandó alternatíva lehet az EU-csatlakozásig hátralévő évekre. A nemzetközi tapasztalatok szerint megfelelő költségvetési támogatással egy ilyen rendszer működőképes. 
Az inflációs célkitűzés alkalmazása kötelezettséget ró nemcsak a monetáris politikáért felelős hatóságra, a jegybankra, de a gazdaságpolitika egészéért, így a költségvetési politikáért felelős kormányra is. Ez tehát elősegítheti egy olyan fiskális-monetáris keverék kialakulását, amely végülis képes a kitűzött időpontra elérni a konvergencia kritériumok teljesítését, és egyben lehetővé teszi a leértékelésmentes árfolyamrögzítést az ERM2 keretei között. 

5. A szerzőnek a témában megjelent publikációi 

A monetáris unió és Magyarország. Közgazdasági Szemle, XLV 1998 október. pp. 923-939. 

EMU and Hungary: Monetary Policy Options for Convergence. Political Science Working Paper No. 11. Central European University, Budapest. August 1999.