Időzavarban

CímIdőzavarban
Közlemény típusaMagazin cikk / Magazine Article
Év / Year2003
SzerzőkHegedűs, István
Magazin / MagazineNépszava
Összefoglalás

A magyarok történelmük során gyakran elkéstek. Sorolhatjuk a nemzeti mitológia részévé vált elszalasztott nagy lehetőségeket - a várva várt mohácsi felmentő seregtől a sikertelen 1944-es kiugrási kisérletig. Kétezerhárom április 12-én, a népszavazás napján, amikor a magyar szavaszópolgárok többsége minden bizonnyal támogatni fogja az ország európai uniós csatlakozását, ez a búsmagyar hagyomány örökre megszakadhat.
Hacsak nem halogatta túl sokáig korunk hazai politikai és intellekutális elitje a tisztázó vitákat. Alig néhány hete, az utolsó pillanatra hagyott alkotmánymódosítás után kezdődőtt csak el az eszmecsere az Élet és Irodalom hasábjain arról, hogyan értelmezzük a nemzeti szuverenitás fogalmát gyorsan változó világunkban, a nemzetek feletti jegyekkel is rendelkező Európai Unión belül. Miközben már a csatlakozási megállapodás szövegét véglegesítik, Kocsis Györgyi, a HVG tudósítója az ÉS értelmiségi olvasóinak még azt kénytelen elmagyarázni - Brüsszelből "jelenteni" -, hogy mi a különbség az Európa Tanács és az Európai Tanács között. Nem, nem csupán egyetlen i betű - akárcsak Madách Tragédiájában, ez csak a látszat.

Teljes szöveg

Ha a szűk szakértői körökön kívül ennyire alacsony szintűek az európai uniós ismeretek, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy a szélesebb közvéleményben az utóbbi időben elterjedtek az euroszkeptikus mendemondák. Válaszképpen az Index című on-line lap Europara rovatában Szlankó Bálint igyekszik cáfolni a mák várható betiltásától az európai bürokraták túlhatalmán át az uniós gyarmatosítás veszélyéig terjedő tévképzeteket. Mintha a sajtó is kicsit rákapcsolt volna a koppenhágai csatlakozási megállapodás óta: a minőségi újságokban érzékelhetően több az európai hír és háttéranyag. Az alulinformáltság így is nyomasztó - éppen ezért feltűnő, mennyit piszmogott a kormányzat annak a közalapítványnak a felállításával, amely a népszavazás előtti (és utáni) központi uniós kommunikációt irányítja és a költségvetési forrásokat elosztja. Mindössze két hónappal a voksolás előtt már látszik, hogy csak rámenős, leginkább az érzelmekre ható kampányra lesz idő - a szellemi élmény alighanem ezúttal is elmarad.
Persze nem könnyű feladat az "objektív tájékoztatás". A tömegmédia szívesen foglalkozna a kisember hétköznapjait látványosan befolyásoló változásokkal, de mivel drámai fejleményekre nem kell számítanunk, a téma nem igazán érdekes a számára. Így a komolyabb lapok újabban az egyes politikai területek és a közösségi joganyag ismertetését vállalják magukra - ezekből az összeállításokból ugyanakkor mintha hiányozna a tűz. Ráadásul rá lehetne irányítani a figyelmet a többszintű európai intézményrendszerre és a döntéshozatal mechanizmusaira: a média polgárközelibbé tehetné az európai politikai életet, most, a népszavazás előtt, amikor az érdeklődés még felkelthető.
Csak ne úgy, ahogy az MTV Jean-Luc Dehaene év eleji látogatásáról tudósított, összekeverve az Európai Konventet az Európai Bizottsággal. Különben meglehetősen kilátástalan vállakozás egyetlen riportban elmagyarázni, miért nem olyan könnyű teljesíteni azt az igényt, hogy minden egyes tagállam delegálhason egy tagot az Európai Bizottságba a nagycsoportos bővítést követően is. A nagyobb országok ugyanis most két biztost küldhetnek a kollégiumnak is nevezett testületbe, míg a kisebbek egyet, viszont a Nizzai Szerződés 27 főnél húzta meg a működőképesség határát. A megoldás úgy képzelhető el, hogy a többi európai intézmény fontosabb pozícióit is bevonják az újraelosztásba.. Ez már túl bonyolult játék - a híradás üzenete leragadt az egyszerű sémánál: mintha a volt belga miniszterelnök kifejezetten azt ellenezte volna, hogy az új tagállamoknak is lehessen európai bizottsági tagja. Vagy másképp fogalmazva: "már megint nem akarnak megadni nekünk valamit, ami pedig járna". Nem ártana persze azt is tudni, hogy bármennyire presztizskérdésről van szó, az Európai Bizottság összeurópai szemléletű és a közösségi szempontokat figyelembe vevő intézmény. Tehát a biztosok, noha természetesen nem szűnik meg egy csapásra nemzeti kötődésük, egyáltalán nem saját országukat képviselik. Sőt: Günter Verheugen, a bővítésért felelős bizottsági tag, aki szociáldemokrataként tisztséget viselt a legelső Schröder-kormányban, meglehetősen kedvetlenül nyilatkozott a Bruxinfónak és a Világgazdaságnak a közös francia-német reformtervben szereplő új vezetői funkció, az Európai Tanács elnöke posztjának létrehozásáról.
Az európai intézmények körüli fogalmi zűrzavart belpolitikai kijelentések is fokozzák. Orbán Viktor volt kormányfő például a Fidesz-MPP tervezett átalakítását többek között azzal indokolta, hogy a német Kereszténydemokrata Unióra nevében is emlékeztető néppárt jobban tudná védelmezni a nemzeti érdekeket az Európai Parlamentben. Ennek az állításnak nem nagyon van füle és egyáltalán nincs farka.. Először is, akárhogy alakulnak a 2004-es európai választások, mindenképpen pontosan huszonnégy magyar európai képviselő vehet majd részt a strasbourgi és a brüsszeli üléseken. Másodszor is, az Európai Néppárt tagszervezeteit különféleképpen hívják, így a magyar testvérpárt névváltoztatása se nem oszt, se nem szoroz a valószínűleg két-háromszáz fős, összeurópai konzervatív parlamenti frakción belüli befolyását tekintve. Végül pedig az Európai Parlamentre is igaz, ami az Európai Bizottságra: ebben a szupranacionális intézményben sem a tagállamok megbizottai vitatkoznak egymással. Az egyes kormányzatok által nemzeti érdeknek tekintett politikai érdekérvényesítés ugyanis a kormányközi "arénára", az Európai Unió Tanácsára jellemző. Vagyis a nyilatkozat - a látszólagos európai kontextus ellenére - azt a megszokott belpolitikai tézist ismételte meg más formában, miszerint csak a (megújuló) jobboldal képes megnyugtatóan képviselni az országot a külföldiekkel szemben.
Márpedig érdemes lenne a magyar polgárokat bevonni a jövő Európa közös kormányzásáról szóló valódi, meglehetősen izgalmas és izgatott kontinensnyi párbeszédbe. Az Európai Konvent tagjai - föderalisták és konföderalisták, a közösségi döntéshozatali módszer hívei és a nemzeti szuverenitást féltő "kormányköziek" - mostanában az európai intézények egymás közötti kívánatos egyensúlyán vitatkoznak. Joschka Fischer német külügyminiszter az unió bővítésével is indokolta az Európai Tanács "szuperelnökének" ötletét, amit nem csak az Európai Bizottság, de nagyon sok konventtag is ellenez. Mindenekelőtt azért, mert az állam- és kormányfők fölé emelt tekintélyes politikus feladata egyelőre teljesen tisztázatlan. A többség azzal ugyanakkor egyetért, hogy az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi utódának 2004 őszi megválasztása már az Európai Parlament jogköre legyen. Éppen ezért a legfőbb dilemmává az a kérdés válik, hogy ha két "erős" elnök tevékenykedne az Európai Unióban, nem vezetne-e ez a helyzet automatikusan elkeseredett hatásköri küzdelmekhez?
A magyar konventtagok aktivitása ellenére a brüsszeli tanácskozás híre alig jut el hozzánk. Kár, hiszen Pat Cox, az Európai Parlament ír liberális elnöke szerint a színfalak mögött egyenesen "alkotmányos forradalom" zajlik. Az egységesülő Európa felé vezető újabb jelentős előrelépésnek márpedig nálunk is az lehet a következménye, hogy az idei áprilisi referendum után, a 2004. május elsejei csatlakozást követően mégegyszer a szavazóurnákhoz szólítják az akkor már európai állampolgársággal rendelkező magyarokat. Elképzelhető ugyanis, hogy egyetlen összeurópai népszavazás keretében egyszerre kérik majd az új alkotmány elfogadását az összes tagállam polgárától. Talán össze lehetne kötni ezt a döntést a kétezernégy júniusában esedékes európai parlamenti választásokkal, így csökkentve azt az érzést a választókban, hogy egyszerűen újabb belpolitikai küzdelemként éljék át a pártok ismerős kampányát. Amennyiben az Európai Parlamentben a saját ideológiai frakciójukban helyet foglaló szocialisták, liberálisok és konzervatívok az Európai Bizottság élére kiszemelt elnökjelöltjüket is népszerűsítenék, ahogy ezt a brüsszeli Európai Politika Központ nyilatkozata indítványozza, akkor világosabbá válhat az európai szintű vetélkedés sajátos jelentősége. Az európai választások nemzeti jellegét pedig tovább csökkenthetné, ha a versengő pártlisták élén a transzeurópai pártok négy-öt ismert személyisége szerepelne minden egyes tagállamban, ahogy ezt Pat Cox felvetette. Ha javaslatát elfogadják, akkor lehetséges, hogy 2009-ben a brit miniszterelnök, Tony Blair vezetné az európai választásokon az MSZP listáját...
Magyarországot mindezek a viták egyelőre nem nagyon érintették meg. A hangulatot Koppenhágát követően a "miért nem fizetnek többet?" össznépi feljajdulása jellemezte. A kormány maga sétált bele a csapdába, amikor felejtve az Európához tartozás távlatos és fontosabb szempontjait, a "mikroalkudozások" győztes bajnokaként viselkedett. Eközben még egyértelműen Európai Unió-barát szerzők is folyamatosan a tagállamok szűkmarkúságáról cikkeztek. A HVG karácsonyi címlapján egy körbeharapdált eurót láthattunk: a helyes megfejtés valószínűleg az, hogy a belépődíj alig terheli meg a jelenlegi tagállamok pénztárcáját, illetve nekünk nem sikerült elég nagyot szakítanunk. Ezzel párosul a másodosztályú állampolgárságunkról szóló általános fanyalgás és kisebbségi érzés. A két szokásos érv közül az egyik szerint "bezzeg a görögök sokkal több pénzt kapnak" - akkor tehát a dánok egyenesen harmadosztályúak, mert ők a közös költségvetés nettó befizetői? A másik szempont szerint a derogációk miatt nem lesznek ugyanolyan jogaink, mint a régi tagállamoknak - erre mondta Günter Verheugen, hogy a mediterrán országok esetében sokkal több területen és hosszabb ideig voltak érvényben átmeneti megoldások. Azért lassan érdemes feltenni a kérdést: ha a nyolcvanas évek óta az Európai Unióban nem az lenne a szokás, hogy a gazdaságilag gyengébb régiókat központilag támogatják, akkor nem is akarnánk részévé válni az egységesülő Európának?
A kilencvenes évek közepén, érdekes, még más volt a történelmi légkör. Amikor 1997-ben a NATO-ba való belépésről tartottak Magyarországon népszavazást, az akkori parlamenti pártok közül egyik sem beszélt másodosztályú tagságról. Márpedig ki lehetett volna dolgozni a tézist bizonygató féligazságok rendszerét: növelni kell a védelmi kiadásokat, leértékelődik katonai kapacitásunk és a honvédség szakértelme, a nemzetközi helyzet állandó fokozódása idején csak (az amerikaiakat) követő magatartásra rendezkedhetünk be, sőt, olyan háborúkba keveredhetünk, amelyekből egyébként kimaradnánk. Milyen szerencsések is voltunk néhány éve, amikor kizárólag a szélsőjobb és a szélsőbal pártok hangoztattak hasonló nézeteket!
Ki tudja, még az is lehet, hogy ha a magyar polgárok jobban beleláthatnának az összeurópai politikai életbe, talán be sem következik a csatlakozás híveit némileg sokkoló visszaesés a belépés támogatását illetően a közvéleményben. Bár még mindig jóval magasabb az áprilisban várhatóan igennel szavazók aránya az ellentáboréhoz képest, az EU-barátok közül is egyre többen félnek a feltételezett hátrányoktól, mintsem hogy a remélt előnyöknek tudnának örülni. Nem sokra megyünk azzal, ha bíráljuk a mechanikus kérdésfelvetést, vagy ha kimutatjuk a válaszadók inkonzisztens gondolkodásmódját. A most már leplezetlen jelenség magyarázataként alighanem az a régóta megbúvó rosszkedv és óvatosság szolgál, amellyel számos magyar polgár az uniós csatlakozást kezeli: minden lelkesedés nélkül, "jobb híján" támogatja a belépést. A magyar közgondolkodásban mélyen gyökeret vert az a - politikusok és publicisták által régóta hajtogatott - gondolat, hogy "fel kell készülnünk a negatívumokra is". Mintha a tej megengedett zsírtartalmát előíró egységes belső piaci jogszabály hatása a fogyasztói magatartásra, az euróövezetbe néhány év múlva történő belépésünk közgazdasági, illetve a nemzeti identitást is érintő következményei, vagy az európai külpolitikai döntéshozatalba és védelmi tevékenységbe való bekapcsódásunk kérdése egyszerűen a jó és a rossz kategóriáival lennnének megragadhatóak! Hogyan is lehetne minden esetben "tárgyilagosan" kiiktatni az izlést, a hagyományt, a kulturális attitűdöket vagy a világról alkotott ideológiai nézeteket az adható válaszokból?
Szó sincs tehát arról, hogy "csökkentek az illúziók" és a "kiábrándulás" akár egészséges folyamatnak lenne tekinthető. Inkább az unióval folytatott csatlakozási tárgyalások - különösen a pénzügyi vita - kíméletlen csataként való megjelenítése fokozhatta azt az érzést a társadalomban, hogy ellenérdekű, sőt, ellenséges felek állnak egymással szemben. Ráadásul az "ők és mi" politikai retorikáját és táborszervezői logikáját a Fidesz-MPP, mióta ellenzékbe került, gátlás nélkül használja fel az európai uniós terepen is - szakítva azzal az egyébként merev dogmával, hogy "a külpolitikában konszenzusra van szükség". A Szonda-Ipsos közvéleménykutatásából világosan kiderül, hogy a magasabb iskolai végzettségűek közül mindenekelőtt ennek a pártnak a hívei változtatták meg a közelmúltban az Európai Unióról alkotott, korábbi pozitív véleményüket.
Visszamenőleg egyértelműen a közép-európai pesszimizmusnak és gyanakvásnak tudható be, hogy még az ezredforduló után is sokat idézték Hanna Suchocka, korábbi lengyel miniszterelnök vicces mondását, amely szerint "mi mindig öt évre vagyunk az Európai Uniótól". Aki 1999 után ezt nyilatkozta, tévedett. Persze csak akkor, ha az egyes nemzeti politikai elitek elegendő polgártársukat tudják - és akarják - mozgósítani a belépés mellett a következő hónapokban. Abban azért erősen bízhatunk, hogy a magyarok ezúttal nem fogják átaludni a történelmi napot. Kétezerhárom április 12-én remélhetőleg még időben, viszonylag nagy számban érkeznek majd meg a szavazófülkéhez, mégpedig azért, hogy egyértelmű többségi akarattal szentesítsék a rendszerváltás jelentőségével egyenértékű európai uniós csatlakozásunkat.