Európa-görcsök

CímEurópa-görcsök
Közlemény típusaMagazin cikk / Magazine Article
Év / Year2002
SzerzőkHegedűs, István
Magazin / MagazineNépszava
Összefoglalás

Kétezerkettő decemberében Koppenhágában befejeződtek a csatlakozási tárgyalások az Európai Unió és tíz tagjelölt ország között. A tízből nyolc ország lakosai tizenöt éve még kommunista egypárti diktatúrában éltek. Közülük hat állam éppen a politikai átmenet és a rendszerváltás idején vált függetlenné. Most mindannyian teljesítették azokat a politikai, gazdasági, illetve intézményi és jogi feltételeket, amelyeket tíz éve, 1993-ban ugyancsak Koppenhágában fogalmaztak meg számukra az akkori tagállamok vezetői. Az Európai Unió eddigi legnagyobb szabású bővítése, a földrész nyugati és keleti felének fokozatos egyesülése, illetve az európai egységeszme térhódítása - az egymással összefonódó hármas történelmi folyamat a liberális demokráciák látványos sikere. Az áttörés, a csatlakozási megállapodások jelentőségét a jövő áprilisi aláírási ünnepség színhelye, az Akropolisz szimbolizálja.
Kétezernégy májusától, ha az athéni aláírást megelőző népszavazáson a résztvevők többsége is úgy akarja, hazánk fiai kettős, magyar és európai állampolgárokká válnak. A nyári, közvetlen európai választások nyomán az új, közepes méretű uniós tagállam 24 képviselője vehet részt az egyre növekvő befolyással rendelkező Európai Parlament munkájában - nem egyszerűen saját nemzetüket képviselve, hanem az összeurópai szocialista, liberális vagy konzervatív pártok frakciójának tagjaként. A nemzetek feletti európai intézmények mellett a döntéshozatalban meghatározó szerepet játszó kormányközi testület, az Európai Unió Tanácsának tevékenységébe és vitáiba pedig a mindenkori magyar kormány miniszterei és nagykövetei kapcsolódnak be. Ha a Tanácsülésen az immár minden bizonnyal 25 tagállam képviselői nem konszenzussal, hanem szavazással döntenek, Magyarország véleménye ugyanakkora súllyal esik majd latba, mint a hasonló népességű Belgiumé, Portugáliáé, Csehországé vagy Görögországé.
Az évtized vége előtt ráadásul a magyar polgárok valószínűleg már az egységes európai valutában vehetik kézhez keresetüket. Addigra talán maga az ország is túljut a változás és alkalmazkodás első szakaszán. Felgyorsulhat az általános európaizálódás: a poszkommunista értékrend lebomlásával párhuzamosan csökkenhet a provincializmus, bővülhet a politikai és a gazdasági elit, sőt, az átlagember nemzetközi kapcsolatrendszere, hálózata. Elfogadottabbá válhat a politikai és kulturális sokszínűség, felpezsdülhet az intellektuális élet és visszaszorulhat a hagyományos hazai pesszimizmus - ha minden az optimista forgatókönyv szerint alakul.

Teljes szöveg

Kétezerkettő decemberében Koppenhágában befejeződtek a csatlakozási tárgyalások az Európai Unió és tíz tagjelölt ország között. A tízből nyolc ország lakosai tizenöt éve még kommunista egypárti diktatúrában éltek. Közülük hat állam éppen a politikai átmenet és a rendszerváltás idején vált függetlenné. Most mindannyian teljesítették azokat a politikai, gazdasági, illetve intézményi és jogi feltételeket, amelyeket tíz éve, 1993-ban ugyancsak Koppenhágában fogalmaztak meg számukra az akkori tagállamok vezetői. Az Európai Unió eddigi legnagyobb szabású bővítése, a földrész nyugati és keleti felének fokozatos egyesülése, illetve az európai egységeszme térhódítása - az egymással összefonódó hármas történelmi folyamat a liberális demokráciák látványos sikere. Az áttörés, a csatlakozási megállapodások jelentőségét a jövő áprilisi aláírási ünnepség színhelye, az Akropolisz szimbolizálja.
Kétezernégy májusától, ha az athéni aláírást megelőző népszavazáson a résztvevők többsége is úgy akarja, hazánk fiai kettős, magyar és európai állampolgárokká válnak. A nyári, közvetlen európai választások nyomán az új, közepes méretű uniós tagállam 24 képviselője vehet részt az egyre növekvő befolyással rendelkező Európai Parlament munkájában - nem egyszerűen saját nemzetüket képviselve, hanem az összeurópai szocialista, liberális vagy konzervatív pártok frakciójának tagjaként. A nemzetek feletti európai intézmények mellett a döntéshozatalban meghatározó szerepet játszó kormányközi testület, az Európai Unió Tanácsának tevékenységébe és vitáiba pedig a mindenkori magyar kormány miniszterei és nagykövetei kapcsolódnak be. Ha a Tanácsülésen az immár minden bizonnyal 25 tagállam képviselői nem konszenzussal, hanem szavazással döntenek, Magyarország véleménye ugyanakkora súllyal esik majd latba, mint a hasonló népességű Belgiumé, Portugáliáé, Csehországé vagy Görögországé.
Az évtized vége előtt ráadásul a magyar polgárok valószínűleg már az egységes európai valutában vehetik kézhez keresetüket. Addigra talán maga az ország is túljut a változás és alkalmazkodás első szakaszán. Felgyorsulhat az általános európaizálódás: a poszkommunista értékrend lebomlásával párhuzamosan csökkenhet a provincializmus, bővülhet a politikai és a gazdasági elit, sőt, az átlagember nemzetközi kapcsolatrendszere, hálózata. Elfogadottabbá válhat a politikai és kulturális sokszínűség, felpezsdülhet az intellektuális élet és visszaszorulhat a hagyományos hazai pesszimizmus - ha minden az optimista forgatókönyv szerint alakul.
Itthon az uniós csatlakozás sikerének vizsgálata újabban meglehetősen egyszerű módon történik. Az elmúlt esztendőben a belpolitikai élet számos szereplőjét és a média meghatározó részét mintha csak az az egyetlen kérdés foglalkoztatta volna, hogy mekkora pénzügyi támogatást tud kiharcolni magának Magyarország a tárgyalások során. Ezért is emlékeztette hallgatóit a Friedrich Naumann Alapítvány karácsonyi rendezvényén Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke arra, hogy az Európai Unió nem csupán a pénzról szól. A két legerősebb parlamenti párt retorikája alapján tényleg azt feltételezhetnénk, napjaink sorskérdésévé az a vitatott pont vált, hogy belépésünk első évében a magyar agrártermelőknek juttatott közösségi közvetlen agrárkifizetések nagysága hogyan arányuljon a jelenlegi tagállamoknak járó, hasonló címen adott támogatásokhoz képest. Az Európai Uniót képviselő főtárgyaló, Pierre Mirel a december 13-i megállapodást követő két budapesti rendezvényen is megjegyezte, hogy mintha túlzottan erre a problémára koncentráltak volna a magyarok, miközben az ország nemzeti jövedelmének csak a huszadát állítja elő a mezőgazdaság. A közelgő refendumra is gondolva nevezte Wilfried Gruber magyarországi nagykövet a novemberi berlini Német-Magyar Fórumon kommunikációs problémának a kialakult helyzetet
A szocialisták és a Fidesz - Magyar Polgári Párt közötti licitálási versenyben teljesen háttérbe szorult az a gazdaságpolitikai érvrendszer, amely - stratégiailag illeszkedve az európai közös agrárpolitika várható reformjához - az agrárágazat elkerülhetetlen modernizációját, a hatékonyság és a minőség szempontjait hangsúlyozta, sőt, a külföldi tőke beáramlásának előnyeit ecsetelte. Márpedig a gazdáknak juttatott, nem éppen a versenyszellemet erősítő közvetlen agrárkifizetés módja, illetve a nagyságrendileg hasonló és más területektől forrást elvonó magyar költségvetési támogatás éppen a piaci alkalmazkodást odázhatja el még évekig az agrárium területén - miközben az ipar és a szolgálatások szférájában már a huszadik század végén végbement a nagy átalakulás.
A magyarországi vitából alig lehetett megismerni az Európai Bizottság közgazdasági szempontjait, amelyek, ahogy Juhász Endre magyar főtárgyaló nyilvánosan elismerte, gyakran éppen korábbi magyar érvekre támaszkodtak. Amikor a termőföld szabad forgalmának átmeneti korlátozását kívánta elérni a magyar tárgyaló delegáció, arra hivatkozott, hogy nálunk a termőföld ára és a bérköltségek jóval alacsonyabbak, mint nyugaton. A kisebb bekerülési költségek viszont eleve versenyelőnyt jelentenek, indokolta meg később a kevesebb közvetlen kifizetésről szóló javaslatát az Európai Bizottság.
Tulajdonképpen némileg érthető, hogy a csatlakozási tárgyalások hajráját, amikor a pénzügyi kérdések megvitatására került sor és az érdekkülönbségek megfoghatóbbá váltak, a magyar sajtó élénkebb érdeklődéssel követte, mint az addigi egyezkedéseket. Mégis, az már a sajtó saját közéleti szerepének korlátozott felfogását jelzi, hogy a minőségi lapok is többnyire gyorsan azonosultak a kormányzati állásponttal a feltételezett nemzeti érdekek mentén, anélkül, hogy a tizenötök magatartásának belső motivációját és európai partnereink közgazdasági érveinek ésszerűségét árnyaltan elemezték volna.
Győzelemként és áttörésként ünnepelte a kormány és a mainstream sajtó a versenyjogi fejezetről szóló, az utolsó tárgyalási fordulóban elért kompromisszumot. Negyvennyolc nemzetközi nagyvállalalat számára nem kell már visszamenőleg, 2001. elejétől beszámítani a nem EU-konform módon nyújtott adókedvezményeket az új rendszerre való áttéréskor - de január elsején mindenképp életbe lép a megváltozott, a befektetések nagyságát figyelembe vevő szabály. A magyar tárgyalási taktika annyiban eredményes volt, hogy sikerült elkerülni az esetleges kínos alkotmányos vitát az érintett nagyvállalatokkal a 2001 után is biztosított kormánygarancia hatályosságáról. Ugyanakkor most már azt lehetetlen lesz bebizonyítani, hogy ezeknek a multinacionális cégeknek a többsége nem vonult volna ki azonnal, ha különleges kedvezményeik egy hányadát mégis vissza kellet volna téríteniük. Mindenesetre az újságok gyakorlatilag tényként fogadták el először azt, hogy veszélybe került kétszázötvenezer munkahely, majd azt a bejelentést sem vették górcső alá, hogy ugyanennyi megmenekült.
A magyarországi média nem tudta színvonalas értelmezési keretbe helyezni a teljes csatlakozási folyamatot. Aligha vált világossá a magyar állampolgárok számára, hogy némely politikai területen az Európai Unió engedte meg Magyarországnak és a többi csatlakozó államnak, hogy az egységes piac követelményeinek, az európai joganyag, az acquis ccommunautaire előírásainak kivételesen nem kell a belépés pillanatában azonnal eleget tenniük - és ezzel akár versenyelőnyhöz is juttatta őket -, más esetekben pedig a jelenlegi tagállamok önmaguknak biztosítottak "átmeneti kedvezményeket". Leginkább a szükséges jogi, infrastrukturális és intézményi átalakítás rendkívül megterhelő költségeit tekintették elfogadható indoknak a tizenötök. Az is jó érvnek számíthatott, hogy a várható jövőbeni politikai feszültséget el kell kerülni - legyen szó a termőföld szabad forgalmáról vagy a cigaretta árának emelkedéséről. Amikor viszont a Tizenötök ragaszkodtak "türelmi időhöz", akkor néhány tagállam politikai és gazdasági elitjének, illetve polgárainak aggodalma - mindenekelőtt az olcsó munkaerő beáramlásától való félelem -, vagy éppen a közgazdasági racionalitás és a belső reformtörekvések, sőt, a szűkös közösségi pénzügyi források, netalántán a meglévő piaci pozíciók védelme magyarázhatta az uniós tárgyalópartnerek magatartását. Az itthoni értelmezésben viszont mindinkább uralkodóvá vált az a sematikus feltevés, ami a felmerülő vitákban aztán mindig gyors magyarázatként szolgált: "le akarnak nyomni bennünket". Érdekes, amint a magyarok megállapodtak valamelyik kérdésben, a többi, még tárgyaló csatlakozó ország megítélése változott meg: mostantól kezdve ők már csak "makacskodnak". Álláspontjuk kifejtésére viszont nem maradt hely a magyar sajtóban. Kérdés, mekkora empátiára számíthatnak a következő csatlakozási hullám során a románok és a bolgárok, amikor a magyar tárgyalók a többi tagállammal együtt velük szemben, az asztal túloldalán foglalnak majd helyet.
Egyértelmű, hogy a pénz nagyon is számít. A költségvetést közvetlenül terhelő tagdíj levonása után a nemzeti jövedelem két-három százalékát kitevő nettó bevétel leginkább az elmaradottabb térségek felzárkózását segítheti - egyelőre egyébként mind a hét magyarországi régió jogosult arra, hogy a közösség kohéziós és strukturális alapjaiból részesüljön. Mégis, a szabad demokraták kicsit későn eszméltek, amikor az Európai Unió közös értékrendjéről kezdtek el beszélni. Míg a rendszerváltás idején a nyugatosodás, illetve a demokratikus országok közöségéhez tartozás vágya mozdította meg a magyar politikai erők többségét és a közvéleményt, az európai identitáskeresés helyébe fokozatosan a "mit is kapunk az uniótól" nemzetállami kérdése, majd az anyagi haszon követelése lépett. A csatlakozási tárgyalások legvégén, amikor a pénzügyi vita pragmatikus alkudozássá válik, az egységesülő Európa ráadásul nem is a legvonzóbb arcát mutatja a közvéleménynek. Ez a csupasz érdekkonfliktus óhatatlanul elnyomja az összeurópai jövő eszméjét és megvalósítását komolyan vevő politikusok és értelmiségiek hangját. Ebben a közegben az európai szolidaritás erkölcsi jellege és az ezzel összhangban lévő gazdasági és politikai támogatások jelentősége elsikkadhat: a Phare-támogatással épült hidak és környezetvédelmi beruházások, a romák integrációját segítő, intézményfejlesztési, kulturális vagy éppen regionális felzárkóztatási programok - mindez az európai adófizetők, egyelőre tehát a jelenlegi tagállamok állampolgárainak pénzén.
Csaba László 1997-ben, még a csatlakozási tárgyalásokat megelőzően az Európai Tükörben figyelmeztetően írta: "Minél inkább az egy-egy részkérdésben kiépített 'nemzeti érdekvédelem' dominál (például globálkvóták), annál kevésbé tudják a bővítéspárti brüsszeli és magyarországi tényezők - a számunkra egyedüli esélyt jelentő - nagypolitikai megközelítést erőltetni... Ezzel szemben egy-egy termelő vagy forgalmazó vagy foglalkozási csoport érdekeinek túlságosan kérlelhetetlen képviseletével kezére játszhatnak azon csoportoknak, amelyek: 1. az efféle alkukban többévtizedes tapasztalati előnyre tettek szert; 2. a dolog érdemétől függetlenül abban érdekeltek, hogy a nagypolitikai ihletésű bővítés minél távolabbi időpontra tolódjék ki, esetleg egyáltalán ne következzék be." Azóta az Európai Unió politikai koncepciójává a nagycsoportos bővítés vált, így Magyarország csatlakozása 2004 előtt nem következhetett be. Bár a bővítést megakadályozni nem lehetett, de a részérdekek össznemzeti érdekké stilizálása valóban bekövetkezett - mindinkább elnyomva az uniós csatlakozás magasztosabb céljaival való azonosulás lehetőségét.
Nem is élnek rendkívüli illúziók az országban a rendszerváltás utáni tizenharmadik évben. A "rá kell mutatni a csatlakozás hátrányaira" és "lesznek a társadalomban vesztesek is" típusú bölcsességekkel már évek óta tele van a közbeszéd. Az ország hangulatára sokkal inkább az óvatosság és nem a csodavárás a jellemző. A Magyar Televízióban késő éjjel vetített egyik szakértői beszélgetés alatt beérkező SMS-üzenetek erős ellenérzéseket közvetítettek az elit tervének tekintett uniós belépéssel szemben és komoly állampolgári félelmek meglétét mutatták ki a közös európai jövő elkerülhetetlen bekövetkeztétől. "Milliók fagynak majd meg a gázár-emelkedés következtében", írta a legpesszimistább interaktív néző.
A csatlakozást érthetetlenül elhúzódó folyamatként átélők bizonytalanságát és kedvetlenségét vette észre a Fidesz - Magyar Polgári Párt. Orbán Viktor a magát eurorealistának nevező szervezet december 7-i rendkívüli kongresszusán megismételte az euroszkeptikusok jólismert vádját a lelketlen eurokratákkal, a "sorszámokat osztogató őrző-védőkkel" szemben, megfejelve ezt a későn jött, szegényebb országnak a régi és önző tagállamok wirtschaftjával szembeni sérelmeivel. Az "új euroszervilisek, az új brüsszeliták" bírálata ugyan mindenekelőtt a kormánypártoknak szólt, de általában a tárgyalásokat egyébként éles küzdelemként felfogó magyar közhivatalnokok, illetve az európai egységesülés híveinek kemény elítélését is jelentette. A volt miniszterelnök korábbi brüsszeli TV-interjújában azt állította, hogy míg mi száz százalékot fizetünk be az Európai Unió költségvetésébe (nem beszélt arról, hogy 2004-ben a május elsejei belépést követően az éves tagsági díj kétharmadát kell majd csak átutalni), addig a közös kasszából csak 25 százalékot kapunk (összekeverve ezzel az örökzöld témának számító közvetlen agrárkifizetések mértékét a más nagyságrendet jelentő teljes uniós támogatással). A legerősebb jobboldali párt tényleges vezetőjének feltehetőleg az a stratégiája, hogy 2005-2006-ban a "mi megmondtuk előre" szólamával kampányolhasson.
Miközben az aquis fejezeteinek átvétele mindenekelőtt jogi és intézményi alkalmazkodást kívánt a tagjelöltektől, az évekig tartó technicista jellegű egyeztetések eleinte ritkán hozták izgalomba a nagyközönséget. Ezt az időszakot leginkább az európai állampolgári tudásszint emelésére használhatták volna fel a csatlakozást "kommunikáló" hivatalos és önkéntes szervezetek. Az áprilisi népszavazáson Magyarországon nyilvánvalóan fölényesen győzni fognak az Euróapi Unió-pártiak. A polgárok nagy része ugyanakkor feltehetőleg szívesen adna le "igen, de" voksot a belépés mellett. Többségük továbbra sem rendelkezik alapvető ismeretekkel sem az európai intézményekről, sem az uniós döntéshozatal alapvető módjairól, nem is hallottak arról, hogy 2004-ben európai választások lesznek Magyarországon és nem is sejtik, hogy az Európai Konvent tagjai - köztük magyar képviselők, távol a belpolitikai csaták zajától - már az új Európa alkotmányát szövegezik.
Világos, hogy a közös Európának politikai egység nélkül nem lehet se súlya, se presztizse, se befolyása, fejtette ki Fejtő Ferenc 1999-ben a Világosság által közölt interjúban. Most, hogy véget értek a csatlakozási tárgyalások és a görcsösség oldódik, lassan elkezdődhet nálunk is a vita a közös Európa jövőjéről, illetve Magyarország helyéről az egységesülő Európán belül. Végül is az a lényeg, amiről Kertész Imre beszélt a Magyar Narancs december 12-i számában: remélhetőleg a magyar nemzeti-történelmi problémák "traumatikája" is enyhül majd az új európai közösségben.