Az Európai Unióról és a tollforgatók felelősségéről

Cím Az Európai Unióról és a tollforgatók felelősségéről
Közlemény típusaElőadás / Presentation
SzerzőkHegedűs, István
Teljes szöveg

Az Európai Unióról és a tollforgatók felelősségéről

Hegedűs István az addig felvetődött témák között „mazsolázva” először az európai uniós eszme történelméhez tért vissza, kiemelve Jászi Oszkár személyét, aki magyarként a kisebbségi-nemzeti kérdés vizsgálata mellett már a két világháború között hirdette az európai egység gondolatát. Ugyanakkor hozzátette, hogy noha 1945 után az akkori nyugat-európai demokratikus baloldal, tehát döntően a szociáldemokrácia nem volt híve az integrációnak, ezt az irányvonalat történelmi kontextusban érdemes értékelni: a szociáldemokraták sokáig marxista és osztályharcos álláspontot képviselve leginkább kapitalista vállalkozást véltek felfedezni a hatalmon lévő konzervatív politikusok terveiben. A korai érdemek elismerésén túl később az európai ügy támogatottsága kiegyenlítődött és a mai európai pártcsaládok esetében a régi attitűdök már nem mérvadóak.

 

Másodszor is a nemzeti érdek megjelenítésének kérdését illetően a nagyobb és a kisebb tagállamok viszonyának taglalásán túl érdemes foglalkoznunk azzal is, hogy valójában miként néz ki az intézményes döntéshozatal. Ez csak látszólag technikai-szakmai probléma, hiszen átvezet az unión belüli demokrácia deficit tételéhez, ami ráadásul nagyon is vitatható, hogy létezik-e egyáltalán. Csak az alapvető intézményi struktúra ismeretében lehet szélesebb vitát folytatni arról, hogy asztalt verve kell-e állítólagos nemzeti érdekekért küzdeni, vagy inkább változó összetételű koalíciókban vegyen részt az ország a többi tagállammal - ahogy ezt egyébként a magyar kormány új vitaanyaga; Európa-politikai stratégiája javasolja. Persze ez a kormányközi szintre vonatkozik, miközben például az Európai Parlamentben egészen más, pártalapú logikák és sajátos intézményi mechanizmusok mentén születnek meg a döntések. Tehát a teljes intézményrendszert együtt érdemes vizsgálnunk és akkor nem fogjuk azt feltételezni, hogy az Európai Unióban a tagállamok „feszülnek egymásnak” folyamatosan.

 

A közbeszédben ráadásul még mindig tapasztalható az a felfogás, hogy a nagyok és erősek döntenek helyettünk: még most is él az a régi sztereotípia, hogy az EU-ban a németek, a franciák vagy a britek határoznak a fontos ügyekben. Annak ellenére, hogy a magyarok szabadon dönthettek arról, hogy uniós tagállam legyünk-e, a „nem volt más lehetőségünk, de azért tudjuk, honnan fúj a szél” népi bölcsessége ma is hatásos okoskodás a közgondolkodásban.

 

Ami pedig a kiábrándultság mértékét illeti, már a kilencvenes évek közepén megjelent az ellentendencia, ami a rendszerváltás környékén meglévő eufóriát felváltotta és jóval pragmatikusabb nézőponthoz vezetett. Ezt egyfajta „igen, de” álláspontként írhatjuk le, úgy, hogy az „igen” egyre inkább arra vonatkozott, hogy mennyi pénzt kapunk majd a közös európai pénzalapokból. Az európai eszméről többé nem esett szó - egyébként pedig soha sem volt igazi nagy vita Magyarországon az európai egységesülés problematikájáról. Ha már az értelmiség szerepe szóba jött, akkor is, amikor a magyar értelmiség politikailag még jóval aktívabb volt és befolyásosabb, mint manapság, leginkább belpolitikai kérdésekre koncentrált és nem foglalkozott azzal, hogy milyen Európát akarunk mi, magyarok. A belépést követően ugyan felmérések szerint tovább csökkent a lelkesedés, de az eleve nem volt túl magas, hiszen a néhány évvel ezelőtti közhangulat alapvetően pragmatikus attitűdökkel jellemezhető. Ezt támasztja alá a viszonylag alacsony részvételi arány a 2003-as népszavazáson. Sőt, ekkor, majd 2004-ben az európai parlamenti választások előtt képviselőjelöltek roadshow-szerűen járták az országot és igyekezték megcáfolni  a terjedő euroszkeptikus szövegeket és blablákat. Ha valaki pedig a sajtó nyelvezetét elemzi, a belépést megelőző években rengeteg negatív hírre bukkanhat: visszatérő cím volt például a „Számos vesztese lesz a csatlakozásnak” - jobb- és baloldali újságokban egyaránt. 2003-ra kiderült, hogy közvéleményben nagyon erősek a félelmek attól, hogy belépünk az ismeretlenbe, ahol - így hitték-hiszik - helyettünk mások döntenek. Ez a tipikus mentalitás, úgy tűnik, továbbra is megmaradt a magyar állampolgárok körében.

 

 

 

Első hozzászólás:

 

Hegedűs István amellett érvelt, hogy amennyiben aktív, a közügyek iránt érdeklődő - magyar és európai - állampolgárokban gondolkodunk, akkor nagyon is fontos lenne arról tudnunk, mit történik a brüsszeli és strasbourgi közös intézményekben, mindenek előtt az Európai Parlament ülésein. Régi dilemma, hogy nem alakult még ki az európai média, illetve általában az európai közösségi tér, ami segítené, hogy a belpolitikán túl jelentős eseménynek számítsanak az összeurópai hírek is. Ugyanakkor optimisták lehetünk: mi persze távol voltunk még az európai kérdésektől a hetvenes-nyolcvanas években, de az akkori tagállamok polgárai számára is jóval kevesebb érdekes hír született európai szinten, mint ma. Akkor még valóban adminisztrációnak tűnt az Európai Közösség, noha már az eredeti szándék is az volt, hogy ne csupán bürokratikus egység jöjjön létre a gazdasági integráció mentén, hanem hogy az egységesülő Európa meghatározó politikai dimenzióval rendelkezzen.

 

Ide tartozik az a probléma, hogy az Európai Parlament másképpen működik, mint a megszokott nemzeti parlamentek, hiszen például nincs benne kormányoldal és ellenzék. Az itthoni felkészítő kampányokból kimaradt az a szempont, hogy a magyaroknak, az új uniós polgároknak alapismereteket nyújtsanak a közös intézményekről.

 

A kilencvenes évek óta az Európai Parlament - sajnos ez nem köztudomású - rendkívül fontos szerepet játszik az uniós döntéshozatalon belül. Sőt, vannak olyan ügyek, amelyek végül leginkább az európai parlamenti vitákban dőltek el és kevésbé az Európai Bizottságban vagy a kormányközi szinten, mint például a szolgáltatási direktíva esetében. Ezek a változások abba az irányba mutatnak, hogy az átláthatóság és az elszámoltathatóság egyre inkább megvalósul, ami kifejezetten az európai parlamenti választásokon véleményt formáló uniós polgárok érdeke. Ezt a folyamatot segítik a parlamenti bizottsági meghallgatások is - mindenki odafigyelt arra nálunk, amikor Kovács Lászlót biztosjelöltet az adott szakterületen nem fogadták el az európai parlamenti képviselők. Ennél is nagyobb botrányt váltott ki az olasz Buttiglione esete: ultrakonzervatív nézetei - bűnnek nevezte a homoszexualitást - rávilágítottak arra, hogy összeurópai szinten gyakran hasonló viták zajlanak, mint az egyes tagállamokon belül.

 

 

 

Második hozzászólás:

 

Hegedűs István a sajtóviszonyokról és a Kádár-korszakról kialakult eszmecserét folytatva a Rubicon legutolsó, a magyar titkosszolgálatokkal és a Stasival foglalkozó  számát hozta fel példaként. A hatvanas-hetvenes évek értelmiségi beszélgetéseire lehet nosztalgikusan emlékezni, de egyértelműek ennek az időszaknak a súlyos korlátai és a szabad véleményformálás akkori kockázatai. A Rubicon ráadásul a színvonalas újságra példa - persze a korábbi hozzászólok leginkább a napilapokra gondoltak, joggal. És az igaz, hogy Németországban a közéleti kérdések egészen mások, mint a mai Magyarországon - amivel összefügg, hogy Die Zeit minőségű lap nincs nálunk. Mégsem olyan rossz a helyzet, hiszen a Kádár-korszakkal ellentétben nyíltan és szabadon beszélhetünk, a mindenkori ellenzék pedig, akármilyen stílusban teszi is ezt, bátran támadhatja a kormányt. Igazi veszély pedig azért sincsen, mert „bent vagyunk” az Európai Unióban, ami többé-kevésbé védőernyőt nyújt, ha kell, saját magunkkal szemben is.