Szabadítsuk ki a Táncsics-díjat!

Szabadítsuk ki a Táncsics-díjat!

0 comments

Legfontosabb szakmai támaszát, az objektivitást veszítheti el a zsurnaliszta, amikor saját magáról ír. Ha művének tárgya ráadásul a munkájáért kapott hivatalos elismerés, szinte lehetetlen baleset nélkül végigegyensúlyoznia azon a keskeny mezsgyén, amely az álszerénység csapdáját választja el a fontoskodó beképzeltség mocsarától.

Több, mint két évtizeddel ezelőtt, 1992-ben magam is kaptam Táncsics Mihály-díjat, amit történelmi helyen (a Pilvax-kávéházban), történelmi személyiségtől (Göncz Árpád köztársasági elnöktől) vehettem át. A múlt héten fontos szakmai-erkölcsi dilemmával szembesültem: vajon kövessem-e néhány pályatársam példáját, akik felháborodásukban, hogy az Orbán-rezsim idén egy nyíltan rasszista újságírót is hasonló kitüntetésben részesített, „visszaküldték” a kormánynak korábban kapott Táncsics-díjukat. Némi töprengés után végül oda lyukadtam ki, hogy a magam részéről nem teszek így. 

Nem bizonygatom, hogy a szóban forgó sajtómunkás nézetei mennyire távol állnak tőlem, aki nem hiszi, járjon utána. Ám tisztában voltam, vagyok vele, hogy – különösen állami – kitüntetést elfogadni mindig rizikós, mert nem tudni, a jövőben kik osztják és kik kapják majd ugyanazt a plecsnit. Annak idején – az előbb említett kockázat ismeretében - számomra maga a tény, hogy a díjat Göncz adta, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalában átvettem. Ha vissza kellene, kellett volna valaha adnom, akkor legfeljebb neki, de szerencsére ilyen helyzet nem állt elő. Mivel a mostani  kormányzatnak az én díjamhoz az égvilágon semmi köze, nem is kívánom nekik visszaküldeni. Mondhatnám, nem kívánom őket ezzel a gesztussal kitüntetni!

Mielőtt végképp a fejembe szállna saját karakánságom (ön)dicsérete, célszerű emlékeztetni az ilyesféle, szubjektív értékítéleten alapuló díjak jelentőségének viszonylagosságára. Az újságíródíjak hasonló rugóra működnek, mint például a szépségversenyek, vagy akár mondjuk az irodalmi Nobel-díj: sokféle szép nő van, sokan írnak remek könyveket, és jó cikkeket is, de a szabály az, hogy egyszerre csak korlátozott számú díjazott lehet, így bizony számít a zsűri összetétele és ízlése – igaz, a szépségversenynél maradva, azért a 90-60-90 mint objektív kritérium, minden versenyző számára minimumfeltétel! 

Táncsics-díjamnak egyébként természetesen örültem, de persze nem volt kétséges számomra, hogy abban valószínűleg nem csupán a megelőző 13 évnyi HVG-s – nem kis részt kollektív munkában született - újságírói és szerkesztői eredményeimről formált „hivatalos” vélemény tükröződött, hanem a sajtószabadságért küzdő civil szervezet, a Nyilvánosság Klub keretében végzett néminemű  - a rendszerváltás előtti pártállam által, fogalmazzunk úgy, meglehetősen rossz szemmel nézett - ténykedésem utólagos elismerése is. A későbbi, nem-állami testületektől kapott oklevelek szakmai szempontból akár relevánsabbak is lehettek, de a zsurnaliszta legfőbb bírája végül és hosszú távon amúgyis az olvasó-hallgató-néző. Aki akár száz év múlva is ellenőrizheti majd a könyvtárakban vagy az interneten, hogy miért is kapott ill. vett át valaki ilyen vagy olyan kitüntetést 1992-ben, 2013-ban vagy akár 2020-ban – s ez mindent elmond majd neki osztókról és díjazottakról egyaránt.

Már amennyiben persze lesz még egyáltalában ilyen nevű díj, néhányan ugyanis most – igaz, ironikusan - azt javasolják, hogy a Táncsics-díj szűnjön meg, a kormány pedig a jövőben inkább a rasszista sajtómunkásról elnevezett kitüntetését osztogassa. Ám, miként a Táncsics-díj intézményét túlértékelni hiba, az Orbán-kormánynak martalékul odadobni ugyancsak vétek  (Miért én menjek el? Menjenek el ők… ), mégha az idei „szépségversenyen” egy másfélmázsás bányarémnek is a fejébe csapták a koronát. Azt javaslom, ezt a patinás kitüntetést inkább szerezzük vissza és védjük meg az emberi jogokat tisztelő, kiváló szakmai teljesítményt nyújtó fiatal újságíró-generációk számára! Az aktív zsurnaliszták kezében az első számú fegyver ehhez a jól bevált tényfeltáró-elemző újságírás megvesztegethetetlen napi gyakorlása, hogy legyen mit díjazni. Másoknak pedig az alkotmányos demokráciáért küzdő civil szerveződések – egyebek közt a sajtószabadság vívmányainak megőrzéséért indult európai polgári kezdeményezés - támogatása, hogy a Táncsics-díjat kiszabadíthassuk a mai autoriter állam fogságából.

 

(A szerző a HVG korábbi munkatársa, a Magyarországi Európa Társaság alelnöke)

 

Megjelent a HVG 2013. március 23-i számában

Hegedűs István volt a vendége a TV13 Bánó és Bolgár című műsorának 2017. április 5-én.

Politikai megújulás

2017. április 19-én a MET vendégei a Momentum Mozgalom három vezetője, Donáth Anna, Kádár Barnabás és Orosz Anna voltak.

Hegedűs István válaszolt Judy Dempsey kérdésére "Is France Europe’s Redeemer?" a Carnegie Europe blogján 2017. május 10-én.