Bécsi beszámoló: Ten Years After 1989

TitleBécsi beszámoló: Ten Years After 1989
Publication TypeMagazin cikk / Magazine Article
Év / Year1999
AuthorsHegedűs, István
Magazin / MagazineNépszava
Abstract

Ritkán jelenik meg annyi befolyásos politikai vezető és ismert vezető értelmiségi tudományos rendezvényen, mint ahányan az osztrák Institut für die Wissenschaften vom Menschen és a Project Syndicate (jelentős amerikai és európai politikai újságokat tömörítő társaság) által szervezett nemzetközi konferencián a bécsi Ferstel-palotában összegyűltek. Június utolsó hétvégéjén Václav Havel, Viktor Klima, Lord Dahrendorf és Aleksander Kwasniewski követték egymást a pódiumon, hogy a politikai élet, az ideológia és a nemzetközi rend jellegzetességeit elemezzék - éppen tíz évvel a közép- és kelet-európai kommunizmus összeomlása után. Az előadók és vitapartnereik gyakran sziporkázó érvelésében biztonságpolitikai felvetések filozófikus állásfoglalásokkal keveredtek, gazdaságpolitikai fejtegetések pártpolitológiai magyarázatokkal vegyültek, történelmi értelmezések fonódtak egymásba szétválaszthatatlanul erkölcsi dilemmákkal. A konferencia szellemi kavalkádjában két fontos kérdéskörre tértek vissza minduntalanul a résztvevők. Egyrészt a hidegháború lezárultával fokozatosan átalakuló Európa új világpolitikai lehetőségeit és kötelezettségeit vizsgálták, másrészt, újragondolva az egy évtizeddel ezelőtti történelmi fordulatot, a ‘mi maradt meg 89-ből’ megközelítés alapján a poszkommunista térség fejlődéstörténetét értékelték.
 

Full Text

Ritkán jelenik meg annyi befolyásos politikai vezető és ismert vezető értelmiségi tudományos rendezvényen, mint ahányan az osztrák Institut für die Wissenschaften vom Menschen és a Project Syndicate (jelentős amerikai és európai politikai újságokat tömörítő társaság) által szervezett nemzetközi konferencián a bécsi Ferstel-palotában összegyűltek. Június utolsó hétvégéjén Václav Havel, Viktor Klima, Lord Dahrendorf és Aleksander Kwasniewski követték egymást a pódiumon, hogy a politikai élet, az ideológia és a nemzetközi rend jellegzetességeit elemezzék - éppen tíz évvel a közép- és kelet-európai kommunizmus összeomlása után. Az előadók és vitapartnereik gyakran sziporkázó érvelésében biztonságpolitikai felvetések filozófikus állásfoglalásokkal keveredtek, gazdaságpolitikai fejtegetések pártpolitológiai magyarázatokkal vegyültek, történelmi értelmezések fonódtak egymásba szétválaszthatatlanul erkölcsi dilemmákkal. A konferencia szellemi kavalkádjában két fontos kérdéskörre tértek vissza minduntalanul a résztvevők. Egyrészt a hidegháború lezárultával fokozatosan átalakuló Európa új világpolitikai lehetőségeit és kötelezettségeit vizsgálták, másrészt, újragondolva az egy évtizeddel ezelőtti történelmi fordulatot, a ‘mi maradt meg 89-ből’ megközelítés alapján a poszkommunista térség fejlődéstörténetét értékelték.

Európa jövője

Mit tegyen a Szovjetunió szétesése után most már egyedüli szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok, illetve a feltörekvő Európai Unió a béke és az emberi jogok védelmében a világban, mindenekelőtt földrészünkön? A problémát természetesen a koszovói válság, a jugoszláv posztkommunista kormányzat népirtó nacionalista politikája és a nemzetközi demokratikus közösség, a NATO éppen befejeződött fegyveres beavatkozása tette még kézzelfoghatóbbá.
Wolfgang Schüssel elégedetten állapította meg: a transzatlanti védelmi szövetség jugoszláviai fellépése sikeres volt, az orosz politikai vezetés pedig, kezdeti ellenkezése ellenére, végül minden kérdésben együttműködött amerikai és európai partnereivel. Hol lennénk most morális értelemben NATO-akció nélkül, tette fel a kérdést az osztrák alkancellár és külügyminiszter, levonva azt a tanulságot az eseményekből, hogy az európai fejlett országoknak több energiát és időt szükséges fordítaniuk Kelet-Európára, s az uniós tagság perspektíváját kell kínálniuk a Balkán népei számára is. Zbigniew Brzezinski egyetértett: a NATO kudarca katasztrófa lett volna a nemzetközi politikai élet jövőjét tekintve, s a felelősök keresése megrontotta volna a viszonyt az USA és európai barátai között. Kis János azt fejtegette, hogy nehéz morális döntési helyzetben, a Milosevics-rendszer cselekedeteiért nem felelős, ártatlan polgárok életét tisztelő Havel cseh elnök képes volt arra, hogy államférfiúhoz méltó politikai magatartást tanusítson és a NATO-légitámadások szükségessége mellett foglaljon állást. Daniel Cohn-Bendit fordulópontnak nevezte március 24-ét, azt a napot, amikor az atlanti szövetség elszánta magát a jugoszláviai közbelépésre, illetve amikor Augusto Pinochet chilei ex-diktátor jogászainak érveit a brit bíróság végleg elutasította, s így a tábornok alighanem felelni fog huszonöt évvel ezelőtt elkövetett tetteiért. A nemzeti szuverenitásnak nevezett nemzeti egoizmus végre háttérbe szorult, nem úgy, mint 1938-ban Münchenben; helyébe az etikai szuverenitás gondolata lép, vezette be az új elméleti kategóriát a konferencián az egykori párizsi diákvezér. A júniusban európai parlamenti képviselővé választott zöld politikus hevesen bírálta azoknak a balodaliaknak a gondolkodásmódját, akik az Öböl-háború idején azért tiltakoztak, mert szerintük az Irakkal szembeni harc ugyan jogszerű lehetett, de legitim nem, most viszont a nemzetközi jogra hivatkozva támadták a NATO humanitárius közbelépését - hiszen a bombázás legitimitását nem vonhatták kétségbe.
A NATO-légicsapások helyességét ebben a körben senki sem kérdőjelezte meg. Brzezinski és Schüssel is kizárólag az európaiak biztonságpolitikáját, az Unió védelmi erőfeszítéseit értékelve keveredtek egymással polémiába. Az egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó ugyanis úgy vélte, egyetlen ország hegemóniája anarchiához vezethet. Amerikának nem izolacionalista, de minimalista politikát kell folytatnia, hiszen a Kínától a Közel-Keletig terjedő összes fenyegetés és kockázat orvoslását nem vállalhatja. Európának konföderációs alapon politikailag és katonailag egyesülnie kell: Javier Solana megválasztása az Unió Tanácsa új, főtitkári tisztségébe jó jel, mégis, Brzezinski szerint, önmagában kevés. Amíg az EU tagállamai az USA védelmi kiadásainak kétharmadát fordítják csak saját biztonságukra, ráadásul az önálló nemzeti fejlesztési koncepciók következtében az európai haderő ütőképessége a tengerentúli nagyhatalomnak csupán húsz százaléka, addig Európa amerikai protektorátus marad. Az európai politikusként fellépő osztrák néppárti elnök tiltakozott a kifejezés ellen. Az amerikaiak általában alábecsülik az európai eredményeket, amelyeket a földrész politikai egységesülése érdekében elértünk, modta. Az európai valuta, az euró sikeres megteremtése éppen ezt a politikai folyamatot támasztja alá, s nem a keleti bővítést lassítja le - Timothy Garton Ash oxfordi történész közbevetésére fogalmazott így Schüssel. Az amszterdami szerződésen túlmenően, már 2000-ben várható, hogy a Nyugat-Európai Unió, mint közös védelmi intézmény, beolvad az Európai Unióba. Nincs szükség a NATO-tól független, új európai hadseregre, nem nagy háborúra kell készülni, hanem regionális katonai felelősséget kell vállalni a kisebbségek érdekében, az emberi jogok védelmében, a helyi konfliktusok kiéleződését és a menekültáradatot megelőző eszközök alklmazásával: ez az új európai látásmód. Vége annak a korszaknak, közölte fesztelenül az osztrák kormány második embere, mint amikor még a kilencvenes évek elején is egyes uniós tagállamok nemzeti-tradicionális szempontjaik alapján önállóan politizáltak és cselekedtek nemzetközi kérdésekben.
A konferencia talán legtapasztaltabb előadója, Lord Dahrendorf szerint az európai parlamenti választások jelzik: új problémákra gyakran új pártok adnak megfelelő válaszokat. Az oxfordi szociológus a politikusok autoriter vágyakozásairól és az emberek politikai apátiájának veszélyéről beszélt, s úgy vélte, hogy a nyugati szociáldemokraták harmadik utas programjából hiányzik a szabadság-fogalom központi gondolata. Ez Tony Blair politikai technikáján is érződik: a miniszterelnök akkor fogja kiírni a referendumot az euro-térséghez való brit csatlakozás kérdéséről, ha tudja, hogy megnyeri a népszavazást, s nem azért fordul az állampolgárokhoz, mert kiváncsi a nép véleményére. Aleksander Smolar viszont emlékeztette a hallgatóságot: a ‘vége van-e az ideológiának’ vita az ötvenes-hatvanas években robbant ki először a politikatudományban. Mostanra valóban részlegesen vége lett: a kommunizmus, mint szekularizált vallás, kimúlt.
A friss védelmi identitással rendelkező Európai Uniónak hamarosan az egykori szovjet blokk országai közül is sokan tagjai lesznek. Smolar emlékeztetett azonban arra, hogy 1989-ben Európa újraegyesítéséről volt szó, s nem a nyugati integráció keleti kiterjesztéséről. A Báthory Alapítvány elnöke szerint a kulturális összekapcsolódás elképzelését felváltotta a nyolcvanezer oldalas ‘acquis communautaire’ egyoldalú átvételének követelménye - nem meglepő tehát, hogy az ‘Ossi’-érzés nem csupán az egyesített Németországban ismert társadalompszichológiai tünet, hanem a posztkommunista államokban mindenütt megfigyelhető jelenség.

Közép- és Kelet-Európa: 1989-1999

Vajon a tíz évvel ezelőtti rendszerváltó remények és ideológiai nézetek mindegyike hasonló sorsra jutott? Egyáltalán, születtek-e friss politikai koncepciók, a világot megváltoztatni szándékozó forradalmian új és más eszmék 1989-ben? S ha tíz esztendő múltán visszatekintünk a demokratikus politikai rendszerek létrehozatalának korszakára, nem bizonyultak-e naívnak a politikai átmenet időszakának közép- és kelet-európai intellektuális vezetői? Timothy Garton Ash tett fel hasonló kérdéseket a konferencia résztvevőinek. Igen, felelte Havel, a siker korlátozott. A politikai élet szereplői taktikai lépéseiket mintha továbbra is a kommunista politikai kultúra hagyományainak megfelelően dolgoznák ki, mondta a cseh elnök. Az eltelt évek meglepetéseket is hoztak: az egykori kommunisták közül sokan nacionalisták lettek, míg számos ellenzéki szakszervezeti vezető ma kollektivista filozófiát hirdet. 1989-ben még mindnyájan amatőrök voltunk, emlékeztetett a Charta ’77 egykori vezetője, aki tíz év után mégis ugyanazt kívánja képviselni, mint régen: az emberi szellem szabadságát a globalizálódó világban. Adam Michnik főszerkesztőként büszkén szólt lapja, a Gazeta Wyborcza példátlan közép-európai teljesítményéről: a liberális újság piacgazdasági körülmények között gazdag és eladható. Mégpedig úgy, hogy ő, Michnik, akit a lengyel kommunista rendszer egykor képtelen volt ‘normalizálni’, most a piac konformizáló hatásait is kivédi - a ‘89-es haveli felfogásban.
Tadeusz Mazowiecki felelevenítette a hatvanas-nyolcvanas évek Lengyelországának antikommunista küzdelmeit, majd saját keresztény gyökereiről és értékrendjéről szólt. Mások viszont az övétől eltérő tradíciókat ápolnak: ökumenikus társadalomban élünk. A tíz évvel ezelőtti első nem-kommunista közép-európai miniszterelnök szerint nincs szükség új utópiákra, hiszen a demokráciában szabadon zajló folyamatok segítik elő a társadalom jobbulását. Smolar viszont felhívta a figyelmet arra, hogy a demokratikus ellenzék ideológiájában és retorikájában a civil társadalom megerősítését és képviseletét hangsúlyozta még a nyolcvanas években. Jiri Dienstbier külügyminiszter egyenesen a civil társadalom hatalomrakerüléséről beszélt 1989-ben Csehszlovákiában, emlékeztetett a lengyel-francia társadalomkutató - ami tipikusan önmagának ellentmondó politikai utópia volt. Igen, de 1989 történelmi pillanataiban ez az illúzió tünt megvalósíthatónak, kontrázott Kis János, aki az ellenzéki mozgalmak történelmi örökségét méltatta. Az emberi jogok elvének nevében a világpolitikai enyhülés idején a Helsinki egyezmény előírásaira hivatkoztak az egypártrendszer bírálói - stratégiai-politikai céljaik érdekében. Immanuel Kant köztársasága alapelveinek érvényesítését, illetve a nemzetközi rendszer és a morális rend összekapcsolását a közép- és kelet-európai ellenzékiek követelték először egyszerre.
1989-ben aztán, fűzte hozzá később az SZDSZ volt elnöke, a dél-európai és latin-amerikai politikai átmenethez képest a közép-európai változások azért voltak összetettebbek, mert nem csupán arról kellett tárgyalni, hogy a katonák büntetlenséget élvezve visszahúzódhassanak kaszárnyáik falai közé, hanem arról is, milyen szabályok vonatkoznak majd a parlamentáris demokráciákban az új politikai csoportosulásokra és a kommunista utódszervezetekre egyaránt. Garton Ash - aki a rendszerváltás kifejezés helyett szívesebben használja a ‘refolution’ szóösszetételt - tárgyalásos forradalomról beszélt. 1989-ben maga a forradalmi változás követelése volt az új eszme! A kilencvenes évek szükségszerű kiegyezései, kompenzációs technikái, igazságtalanságai követték ezt a forradalomnélküli forradalmat.
Orbán Viktor szerint annakidején új eszmék helyett a nyugati mintákat vették át a demokratikus mozgalmak: ne forradalomról, hanem felszabadulásról beszéljünk. A konferencia többi szónokától eltérő, sajátos nézeteket fejtegető miniszterelnök szűk, kizárólag a magyar ámenetet felidéző megközelítésében egyértelműen kétfelé osztotta a tíz évvel ezelőtti korszak szereplőit: 1989-esekre és 1990-esekre. Míg a 89-esek a folyamatosságot képviselték, az előző rendszer átmentését kívánták a gazdaságban, a kultúrában, a médiában és a politikai hatalomban, addig a kilencvenesek váltást akartak, a közélet megtisztulását és versenygazdaságot. Vagyis nem most, hanem 2000-ben kellene a rendszerváltozás tizedik évfordulóját megünnepelni! A kilencvenesek nem is tekintették Magyarország számára elfogadhatónak a lengyel kerekasztal-tárgyalások kompromisszumos eredményeit, a korlátozott szabadság kivívását ‘89-ben. Most, majdnem egy évtizeddel később, amikor csatát már nyertünk, a szabad verseny megteremtése mellett új államot is kell építenünk, fejezte be a Fidesz-MPP elnöke hozzászólását. Michnik olyan történelmi visszaemlékezésnek nevezte Orbán elemzését, amely nem az akkori korszak politikai erőinek küzdelmeit tükrözte. Historizálás helyett az egykori harcos ellenzéki az 1989-es Lengyelország politikai dilemmáit idézte fel: ugyanakkor, júniusban, amikor a lengyelek a nem teljesen szabad választásokon megdöntötték a kommunizmust, a Tienanmen-téren a kínai vezetés parancsára kegyetlenül elfojtották a diáktüntetéseket. A lengyel ellenzék történelmi felelősségét nem lehet eltúlozni a magyar 1956, a csehszlovák ’68 és a lengyel ‘80-81 fényében: nem tudhattuk még, fejtegette Michnik, hogy a szovjet rendszer olyan gyorsan szét fog esni. A lengyel út, így Mazowiecki szeptemberi kormányfővé választása döntően járult hozzá a berlini fal novemberi összedőléséhez! Ugyanazt képviseltük, amit Nelson Mandela a dél-afrikai demokratikus átalakulás során, magyarázta a főszerkesztő: a legyőzötteket nem szabad diszkriminálni, s aki nem volt bűnös, annak számára lesz hely az új rendszerben is. A kompromisszumos retorika forradalmi fordulatot takart!
És milyen lesz a kibővült Európában az egykori kommunista országok helyzete és politikai élete tíz év múlva? Válasz helyett a közép-európai kulturális determinista víziókat elvető Michnik meggyőző eszmefuttatását érdemes felidézni. 1989-ben az elemzők többsége úgy vélte, a lengyelek olyanok, mint a szerbek: hajlamosak az anarchiára, történelmük fájdalmas sebeit, a gyakori megszállást, államuk többszöri feldarabolását képtelenek kiheverni, s nincsenek demokratikus hagyományaik. Hány újságíró és kutató bizonyítaná, ha ma Lengyelország az összeomlás szélén és a diktatúra szorításában élne, hogy ez a végkifejlet elkerülhetetlen volt! Nem így történt: Balcerowicz sokkterápiája gazdasági eredményeket hozott, az országban nem állomásoznak orosz csapatok, hanem szuverén állammá váltunk és csatlakoztunk a NATO-hoz, s nincsenek problémáink a szomszédainkkal, fejtegette Michnik. Az emberek és a politikusok megakadályozhatják, hogy a ‘sors’ akarata diadalmaskodjon: a lengyeleknek sikerült ez az áttörés. Miért ne sikerülhetne másoknak is?