Szahara Európában

TitleSzahara Európában
Publication TypeOnline cikk / Web Article
AuthorsWizner, Balázs
Full Text

Ideje, hogy a nagyhatalmak eldöntsék, hogy a világ újrafelosztásáért vagy egy új világrendért kívánnak-e harcolni. Ha az utóbbit választják, ideje elgondolkodniuk azon, hogy a Balkánon, Afganisztánon és a Közel-Keleten túl milyen válsággócok vannak még a világban, melyeket hasonló elvek alapján, hasonló eszközökkel kell majd megoldaniuk. A lavina, úgy tűnik, elindult. Az igazságosság nevében föllépő nyugati hatalmak, ha hitelesek kívánnak maradni választóik és a világ többi része előtt, akkor nem állhatnak meg a "CNN-konfliktusok" rendbetételénél, hiszen a beavatkozás politikájára hivatkozva mind többen, egyre hangosabban (és egyre drasztikusabb eszközökkel) fognak követelni demokratikus jogokat, önrendelkezést, igazságosabb világot a maguk számára is.

Itt van például a nyugat-szaharai konfliktus. Nyugat-Szahara az egyik olyan pontja a világnak, ahol botrányos módon nem történik semmi jogfosztott és nyomorban tengődő emberekkel. És ennek most már hírértéke kell hogy legyen, mielőtt az egyelőre még türelmes emberek olyasmit tesznek, aminek aztán már tényleg komoly hírértéke lesz. Szóval, mielőtt nagyon elcsodálkoznánk a mindent és mindenkit elpusztító erőszak terjedésén, mielőtt őrületet, vallási fanatizmust, ősi föloldhatatlan gyűlöletet s más hasonló megfoghatatlan és persze befolyásolhatatlan jelenségeket emlegetnénk - széttárván karjainkat, hogy itt (és ezekkel) nincs mit tenni, érdemes megnézni, milyen történelmi háttere van ezeknek a konfliktusoknak, hogyan váltak "kezelhetetlenné". Merthogy a sajtóban rendszerint már csak ebben a "kezelhetetlen" fázisban találkozunk velük.

Hogy mi történik Afrika északnyugati partjainál a homokdűnék között, arról csak akkor szoktunk olvasni, ha éppen arra járnak a Dakar-rali versenyzői, vagy ha leveszünk a polcról egy Rejtő-regényt. "Mellesleg" egy sok évtizedes konfliktusnak köszönhetően kétszázezer nyugat-szaharai is él a sivatag mélyén menekülttáborokban, kizárólag a nemzetközi segélyszervezetek könyörületességére utalva. Lassan harminc éve, hogy Algéria nyugat-szaharai határánál város nagyságú táborokban a senki földjén él egy ország lakosságának kétharmada, s még a víz és az alapvető élelmiszerek beszerzésében is rá vannak szorulva a nyugati segélyszervezetekre. A hazatérés, a normális élet lehetőségét csak a konfliktus politikai rendezése adhatná meg nekik. Ez pedig az európai gyarmatosítók távozása óta várat magára. Lassan már a harmadik generáció nő föl úgy, hogy esélye sincs a valóban szabad emberhez méltó életre.

Sevillában évente - immáron 27. alkalommal! - nemzetközi konferenciát rendeznek Nyugat-Szahara függetlenségi mozgalmának támogatására, a világ közvéleménye figyelmének fölkeltése végett. A legutóbbi konferencián jelen volt a Nobel-békedíjas Rigoberta Menchú, a nyugat-szaharaiak ügyében különösen elkötelezett Danielle Mitterrand (Francois Mitterrand özvegye), az Európai Parlament szocialista, liberális és centrum csoportjainak küldöttei és számtalan civil szervezet, szakszervezet, emberi jogi és környezetvédelmi szervezet képviselői, összesen több mint 500-an. Mi végre is gyűltek össze ennyien?

A Nyugat-Szaharát, ezt a Magyarországnál háromszor nagyobb, a Kanári-szigetekkel szemben fekvő, szinte teljesen sivatagi területet Spanyolország a XIX. század végén (a Nyugat fölhatalmazásával) elfoglalta az erőszak mindmáig egyetemesen érvényes "jogán". Elvette, mint Repülős Gizi a házi ezüstöt, de ez nem zavart senkit addig, míg a terület jogos tulajdonosai, vagyis a helyi lakosság nem kezdett el mozgolódni. Az önrendelkezésnek a nyugati államok által hangoztatott elvét egy idő után Nyugat-Szahara iskolázatlan lakói is komolyan vették, és harcolni kezdtek érte. Ám a módfelett civilizált Franciaországhoz hasonlóan Spanyolország sem gondolta, hogy néhány lázadó sivatagi pásztor kedvéért le kellene mondania a sok-sok kitermelhető foszfátról vagy bármiről csak azért, mert nem az övé. Lemondás helyett inkább a felkelőket gyilkolták. Csak akkor csillant föl a függetlenség reménye, mikor Franco elhunyt, és a spanyolokat saját országuk rendbetétele kötötte le, gondolták, nem vesződnek tovább Nyugat-Szaharával. Így hát kalap, kabát, angolosan távoztak, mintha ott se lettek volna.

A 300 000 főnyi lakosság magára maradt. Működő gazdaság, állami intézményrendszer és katonaság nélkül. A szomszédos Marokkónak és Mauritániának nem okozott gondot, hogy fele-fele arányban szép testvériesen megosztozzanak az országon. Mégiscsak jobb a nyugat-szaharaiaknak, ha az európai gyarmatosítók helyett szomszédaik lövik őket. A kedves szomszédokat csábította a szép homokos tengerpart, a rengeteg foszfát, meg egyáltalán, a kiterjedtebb hatalom.

Polisario Front néven egyesültek a helyi erők, és felvették a harcot a szomszédokkal. A harcok során az ország lakosságának kétharmada az algériai határhoz menekült, és a mai napig ott tengődik hatalmas menekülttáborokban, borzasztó körülmények között.

Mauritánia 1979-ben megelégelte a nem túl kifizetődő harcot, és hasonló "eleganciával" távozott, mint Spanyolország. Marokkó pedig hamm, bekapta Nyugat-Szahara másik felét is. Az ENSZ 1990-ben kísérletet tett arra, hogy Marokkót rábírja népszavazás kiírására Nyugat-Szahara ügyében. Ezt a javaslatot Marokkó addig fontolgatta, míg sikerült betelepítenie annyi marokkóit Nyugat-Szaharába, hogy egy esetleges népszavazáson Marokkó mellett szavazzon a népi többség. 1991 óta tűzszünet van Marokkó és a felkelők között. Marokkó ugyanis már elfogadta a népszavazás lehetőségét, de még nem sikerül megegyezni abban, hogy ki szavazhat. A tősgyökeres nyugat-szaharaiak, vagy mindenki, aki jelenleg ott lakik. Patthelyzet alakult ki. A "világ" meg nem lép. Ki akar összeveszni Marokkóval néhány százezer sivataglakó miatt? Inkább szállítja nekik a vizet lajtos kocsival, vagy majd csatornát épít a sivatag közepére sok millió dollárért, hogy néha le is zuhanyozhassanak.

Mi közünk van nekünk mindehhez, Közép-Európában rekedt magyaroknak? Csak annyi, hogy nekünk is el kell döntenünk, hogy egy új világrendért teszünk, amit tudunk, vagy az osztogatás-fosztogatás - rövid távon esetleg eredményesebb - politikai játékába szállunk be.

El kell döntenünk, hogy kiállunk-e az emberek alapvető politikai és szociális jogaiért, legyen szó cigányokról, kisebbségi magyarokról, bárki másról. Ha igen, akkor nagyon is sok közünk van ahhoz, ami Nyugat-Szaharában történik. Akkor felelősségünk van benne. Ők is részei az Ügynek, amiért küzdünk. 1956-ban mi is jogosan vártuk el a világtól, hogy segítsen rajtunk. Nem tette. Mi most tehetünk azért, hogy a jövőben más rend uralkodjék, hogy valódi rend uralkodjék.

 

Wizner Balázs
szociológus