Egy nap, amely megrengette Magyarországot

Távoli, nagy idők tanújaként, romantikus veteránként lehetetlen pátosz nélkül felidéznem 1989. június tizenhatodikát, az 1956-os forradalom kivégzett, majd jeltelen sírban elhantolt miniszterelnökének, Nagy Imrének és harcostársainak újratemetését. Húsz esztendő után is egyértelmű, hogy azon a történelmi napon erkölcsileg omlott össze véglegesen a Kádár-diktatúra eredendően bűnre és bosszúra alapozott rendszere. A Hősök terén elmondott szónoklatoké, akárcsak a hömpölygő tömeg hangulata, emelkedett és ünnepélyes volt: mindnyájan; 56-os szervezők, a felakasztott mártírok családtagjai, a koporsóknál díszőrséget álló fiatalok és idősek, magyar zászlóval felvonuló budapestiek és vidékiek, fotósok és nézelődők, az ellenzéki szervezetek vezetői és a belügy ügynökei egyaránt tudtuk, hogy a rendszerváltás szimbolikusan legfontosabb eseményén, csúcspontján lehetünk jelen. Ezerkilencszáznyolcvankilenc szellemét a 33 éves emigrációból hazatért, az ötvenes években először halálra ítélt, végül börtönben tartott Király Béla, a forradalom katonai parancsnoka így fejezte ki beszédében: „De mennél jobban megismerjük Nagy Imre humanitását, annál világosabb lesz az is, hogy emlékének megszentségtelenítése lenne, ha sírja széléről ujjal mutatnánk gyilkosaira. Fel kell ugyan tárni bűneik minden részletét, de ennek büntetőjogi következménye nem lehet. A felszabadult magyar társadalom törölje el örökre a halálos ítéletet, ne engedjen bosszúállást, előzzön meg minden megtorlást! Kínozza a bűnösöket lelkiismeretük - ha van - és ítéljen felettük a történelem.” Az előző évben, 1988 tavaszán megalakult, minden demokratikus 56-os irányzat képviselőjét soraiban tudó Történelmi Igazságtétel Bizottság első nyilatkozatában bírósági komédiának nevezte az 1958- as pert – úgy, hogy Nagy Imre államférfiúi nagyságának legnagyszerűbb bizonyítékát, az azóta előkerült jegyzőkönyvet és hangfelvételt nem ismerhették. A ’88-as június 16-i tüntetést, ahol az éppen harminc évvel azelőtt megölt revizionista kommunista nevét skandáltuk, még rendőrmotoros attak verte szét. Egészen 1990-ig, amikor a szabadon választott parlament törvénybe iktatta az 56-os októberi forradalom és szabadságharc jelentőségét, a történtek felemelő, de tragikus emléke és példája lebegett az új magyar politikusi gárda szeme előtt. A vérontás elkerülésének szükségességében, az átmenet békés és 2 tárgyalásos jellegének megőrzésében, úgy tűnt, szinte minden fontos szereplő egyetértett – a hatalmon lévők mérsékeltjeit is ideszámítva. Persze komoly hiba lenne, ha a nosztalgia szorításában megfeledkeznénk a korabeli szervezeti és személyi ellentétekről. A nézetkülönbségek között akadtak olyanok, amelyek a későbbi pártpolitikai törésvonalak alapján leírhatóak, meg olyanok, amelyek nem. Egyáltalán nem biztos, hogy mai, ravaszabb, de mindent leegyszerűsítő észjárásunkkal jobban meg tudjuk ragadni azoknak a rendkívüli időknek a lényegét, mint amikor át is éreztük a történelmi pillanat izgalmát és terhét. Míg az egykori 56-os elítéltek elitje számára a forradalom ügyének megtisztítása az ellenforradalmározó hivatalos propaganda hazugságaitól, illetve maga az ünnepi kegyeletadás és a személyesen átélt történelmi katarzis élménye számított a legfontosabbnak, addig az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült, de egymással is vetélkedő politikai csoportok az uralkodó állampárttal, az MSZMP-vel szembeni sikeres és látványos erődemonstrációt tekintették a nap alapvető hozadékának. A két céltételezés között nem feszült áthidalhatatlan ellentmondás, mégis, a TIB, illetve a radikálisabb rendszerváltó csoportok, az SZDSZ és a Fidesz helyenként éles belső vitába keveredtek a ceremónia lebonyolítását illetően. A legnagyobb indulatokat és érzelmi kitöréseket az a dilemma váltotta ki, hogy elhelyezhetik-e a koporsóknál koszorújukat az elbizonytalanodott keményvonalasokkal szemben a nyilvános újratemetést támogató reformkommunisták, s ha igen, akkor személy szerint kik. Ezek a kérdések ráadásul belül is megosztották az egyes szervezeteket, sőt, a kettős vagy többes tagsággal és identitással rendelkezők esetében – ami az akkori forradalmi időkben normális jelenségnek számított – a helyzet még zűrösebb volt. Az „életfogytot” kapott Mécs Imre például egyszerre lépett fel a TIB egyik vezetőjeként és a szabad demokraták képviselőjeként az EKÁ-n, míg jómagam, a Fidesz vezetőségének tagja, családi alapon kötődtem az 56-os szervezethez, amely a lakásunkon alakult meg.