Európai költségvetés, nemzeti érdekek, szolidaritás

TitleEurópai költségvetés, nemzeti érdekek, szolidaritás
Publication TypeÚjságcikk / Newspaper Article
Év / Year2005
AuthorsHegedűs, István
Újság / NewspaperMagyar Hírlap
Város / CityBudapest
A publikáció nyelve / Publication Languageeng
Abstract

Amolyan gentlemen’s agreement kötődhet a héten az Európai Tanács ülésén. Bár a hatályos szerződések ezt nem írják elő, a tagállamok vezető politikusai - most már harmadszor az európai integráció történetében - hét évre előre megállapodnának a közös költségvetés nagyságrendjében és a kiadások szerkezetében. Nem lesz könnyű: az európai adófizetők pénzével való takarékoskodás igénye ellentmondhat a meghirdetett közös célok-programok megvalósíthatóságának. Ahogy az Európai Unió „tágul”, nagyságát és tevékenységi körét tekintve egyaránt, a hosszú távú tervezhetőség és a külső-belső változásokhoz való rugalmas alkalmazkodás szempontjainak összeegyeztetése csak még bonyolultabb lett. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke többek között éppen azt kifogásolta, hogy a brit soros elnökség első tervezetében nem volt elegendő forrás a 2007-ben vagy 2008-ban az Európai Unióhoz csatlakozó Bulgária és Románia belépésének finanszírozására.

Full Text

Amolyan gentlemen’s agreement kötődhet a héten az Európai Tanács ülésén. Bár a hatályos szerződések ezt nem írják elő, a tagállamok vezető politikusai - most már harmadszor az európai integráció történetében - hét évre előre megállapodnának a közös költségvetés nagyságrendjében és a kiadások szerkezetében. Nem lesz könnyű: az európai adófizetők pénzével való takarékoskodás igénye ellentmondhat a meghirdetett közös célok-programok megvalósíthatóságának. Ahogy az Európai Unió „tágul”, nagyságát és tevékenységi körét tekintve egyaránt, a hosszú távú tervezhetőség és a külső-belső változásokhoz való rugalmas alkalmazkodás szempontjainak összeegyeztetése csak még bonyolultabb lett. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke többek között éppen azt kifogásolta, hogy a brit soros elnökség első tervezetében nem volt elegendő forrás a 2007-ben vagy 2008-ban az Európai Unióhoz csatlakozó Bulgária és Románia belépésének finanszírozására.

Válságjelek és retorika

A jelenlegi tagállamok kormányai szívesen csomagolják költségvetési preferenciáikat a nemzeti érdekek védelmének retorikájába. Az egyes fejlettségi szintek és gazdaságpolitikai pályák közötti különbségek azonban egyáltalán nem magyarázzák meg azokat a költségvetés körüli koncepcionális nézeteltéréseket, amelyek az országokon belül is megosztják az eliteket, valamint a politizáló közvéleményt, miközben a hasonló ideológiájú csoportokat a határokat átívelve összekötik. A költségvetés nem egyszerűen a közös torta felszeletelésének technikai szabályozása vagy csupán a nettó befizetők és nettó haszonélvezők alkujának eredője. Különösen nem születhet meg pusztán adok-kapok alapon akkor, amikor már évek óta a bővülő-egységesülő Európai Unió jövőjéről és a szükséges reformokról szól az összeurópai vita. A fejünkben, teljes joggal, össze is kapcsolódik számos európai válságjelenség és a mostani pénzügyi tervek sorsa. Andrew Duff brit liberális európai parlamenti képviselő éppen az ambiciózus közös politikai területeket érintő, a kiadásokat megkurtító szemléletmódja - mi azt mondanánk: a fűnyíróelv használata - miatt bírálta saját, munkáspárti kormányát. A tagállamok jelentős részének elutasító reakcióit látva a szintén brit Graham Watson - Duff frakcióvezetője - közölte: Tony Blair olyan választ kapott, amilyet megérdemelt.

Mik a nemzeti érdekek?

Magyarországon a közbeszédben illik a pártellentéteket azonnal meghaladni, amint kilépünk az európai színtérre. Az állítólagos közös feladat, a nemzeti érdekek védelme fokozatosan vált megkérdőjelezhetetlenné az utóbbi egy évtizedben: még az európai választásokon is ezzel - az Európai Parlament tényleges működési logikáját homályban hagyó - jelszóval kampányoltak a versengő politikai erők. Márpedig maga a bizonytalan jelentésű fogalom valójában inkább elfedi, mint feltárja a problémákat, amikor megakadályozza a preferenciák világos végiggondolását. Már a csatlakozási tárgyalások során sem alakult ki érdemleges vita arról, vajon tényleg okosan döntött-e az ország, amikor átmeneti kedvezményt kért az agrárföldek szabad vásárlását illetően. Vagy amikor egy ideig a nemzeti légitársaság szempontjait tekintette követendő nemzeti érdeknek a kormány, amivel kis híján megakadályozta a fapadosok megjelenését a piacon és a repülőjegyek árának letörését. Mostanában pedig a közös agrárpolitikához tartozó cukorreform kapcsán maradt el az országon belüli egyeztetés, mielőtt a tárca kialakította volna álláspontját - pontosabban a konzultáció csak a termelőket érintette, ám a nagyobb versenyben érdekelt fogyasztókat, vagyis a magyar polgárok többségét egyáltalán nem. Valójában mindinkább az tűnik az igazi kérdésnek, hogy a magyar politikusok összeszedik-e bátorságukat és képesek lesznek-e kitörni a populizmus bűvköréből, amennyiben ezt kívánja meg tőlük a haza becsülete. Ahogy ezt Fóris György újságíró-elemző már feszegette Brüsszelből: vajon elfogadnának-e egy olyan költségvetési ajánlatot, ami a Magyarországnak jutó támogatásokat tekintve végösszegében ugyan kicsit kevesebb, de felhasználási-lehívási feltételeit nézve jóval egyszerűbb?

A legfőbb vonzerő

Nem volt ez mindig így. A rendszerváltást követően sokáig nem is vetődött fel az itthoni politikai eszmecserékben, hogy az Európai Unióban a nemzeti érdekek védelme lenne az elsődleges szempont. Ahogy azonban a történeti-eszmei megfontolások lassan háttérbe szorultak és a tagság melletti legfőbb érvvé-vonzerővé a pénz; ráadásul a beáramló támogatások nagyságrendje lépett elő, megerősödött a gazdagabb tagállamokkal szembeni dacos öntudat. Elterjedtek az integrációt alapvetően költség-haszon számításokkal és előny-hátrány kategóriákkal leíró interpretációk. A gondolkodásmód átalakulását csak segítette, hogy a magyar média még rátett egy lapáttal, amikor az uniós híreket és eseményeket elavult értelmezési keretek közé szorítva, gyakran meglehetősen negatív sztereotípiákat használt a Nyugat politikusaival szemben. A sajtó többnyire a könnyebb ellenállást választotta és nem tett komolyabb kísérletet arra, hogy bevezesse a nézőt-olvasót az Európai Unió színes politikai és intézményi világába, megismertesse a magyar nagyközönséggel a közös döntéshozatal alapjait.

Amikor az uniós költségvetés körüli „huzavonáról”, a tagállamok belső vitáiról hallunk, könnyen ráismerni vélünk a magyar politikai kultúra köztudott zavaraira. A látszat azonban veszélyes politikai tanácsadó. Márpedig ha csupán a megszokott szűrőnkön keresztül nézzük az uniós politikai színt, észre sem vesszük az olyan apróságokat, hogy itt jogszabály rögzíti: a költségvetés nem lehet deficites. És miközben már visszatérően a gazdagabb nemzetek szűkkeblűségéről, sőt, a szolidaritás haláláról szeret írni némely magyar publicista, azért nem árt méltányolni, hogy a magyarországi fejlesztésekre-projektekre felhasználható igen jelentős uniós összegek fedezetét végül is nem itthon, hanem más tagállamokban állították elő.