Törökország ante portas

Fennállása óta leglátványosabb esztendejét zárja az Európai Unió. 2004. május elsején egyszerre tíz országgal bővült a politikai és gazdasági közösség, az új Huszonötöknek júniusban sikerült megegyezniük az európai alkotmány végső szövegében, majd a nyáron megválasztott Európai Parlament - felnőve a többi európai intézményhez - igazi népképviseleti szervként viselkedve bebizonyította, hogy létezik közös európai politikai tér. Az év végére maradt viszont a kérdések kérdésének eldöntése: a nagyrészt már földrészünkön kívül elterülő Törökország európai uniós felvételének dilemmája.

Ezek az idei, felgyorsult események szorosan összefüggnek egymással. Összeköti őket a régóta folytatott politikai és intellektuális vita arról, milyen is legyen az az egységesülő Európa, amelyben élni szeretnénk. Először is, az Európai Unió nagyszabású keleti bővítése - 2007-ben pedig Bulgária és Románia, majd hamarosan Horvátország, később a többi balkáni állam csatlakozása - a kommunista rendszerek összeomlása után a kontinens két felének fokozatos összenövését jelenti. Másodszor, az eddigi legjelentősebb összeurópai dokumentum kihordása a sajátos döntéshozatali rendszerét megszilárdító, politikai legitimitásában és identitásában megerősödő, új világpolitikai szereplő sikeres színre lépésének a feltétele. Végül, noha a már régóta felvetett „hol vannak az Európai Unió határai” kérdésre még mindig nincs biztos válasz, egyértelművé vált, hogy a megfejtéshez a földrajztudás önmagában nem lesz elegendő.

Az európai közbeszéd nyelvezete két világháború tapasztalata után meglehetősen letisztult fogalmakra épül. Manapság a politikusok nem mindenáron azt a problémát feszegetik, hogy „ki az európai”, esetleg „mi az európai”. Az alkotmány bevezetőjében a keresztény örökség markáns megfogalmazása éppen az új Nyugat kulturális nyitottságát kérdőjelezte volna meg a kívül maradottak szemében. Az Európai Parlament múlt heti izgalmas vitájában a - széles értelemben vett - liberális felfogás képviselői ismét a politikai és kulturális sokszínűség értékeit valló, egyidejűleg mindenféle fundamentalista irányzatot elutasító, közös európai vízió mellett szavaztak, amikor azt a forgatókönyvet támogatták, hogy Törökország az Európai Unió ugyanolyan tagállamává válhasson, mint Hollandia vagy Magyarország.

Az Európai Tanács és a török kormány hétvégi megállapodása meghozta a végső áttörést, a nagy elhatározást. A hosszú tárgyalások célja egyértelműen Törökország uniós tagsága lesz. Akkor is, ha ennek a várhatóan tízéves időszaknak a kimenetele nyitott és a sikerre nincsen semmilyen garancia. Az emberi jogok súlyos és folytatólagos megsértése esetén az Európai Bizottság javaslatára vagy a tagállamok egyharmadának kezdeményezésére - minősített többségi döntés révén -, nagyon helyesen, a tárgyalások folyamatát meg is lehet szakítani. Ezzel együtt, egyre kevésbé tűnik illuzórikusnak az a távolról sem könnyű politikai fejlődés és lelki átalakulás, amelynek végén az európai integráció a francia-német megbékélés mintájára összebarátkozáshoz segítheti hozzá a törököket és a görögöket. Ehhez ezúttal mindenekelőtt Ciprus újraegyesítésén keresztül vezet az út.

Bátor döntést hoztak a Huszonötök Törökországról. Hiszen az európai intézményeknek és a tagállamok politikusainak amúgy is olyan súlyos teendőkkel kell szembenézniük, mint az ambiciózus Lisszaboni Stratégia megvalósítása, azaz a térség nemzetközi versenyképességének javítása és az európai gazdaság lendületbe hozása népszerűtlen reformok révén; mint a transzatlanti kapcsolatok javítása; mint az európai alkotmány elfogadása minden egyes uniós országban; és mint az európai identitás erősítése, különösen abban a nyolc posztkommunista országban, ahol a nyári európai parlamenti választáson feltűnően alacsony volt a részvétel a friss uniós polgárok körében. Ráadásul elkerülhetetlen az Európai Unió költségvetésének szerkezeti átalakítása és a közös agrárpolitika ésszerűsítése - megint szoros összefüggésben a tervezett további bővítési hullámokkal.

Mégis, a brüsszeli csúcson a látszólagos stabilitás megteremtésénél fontosabb szempontokat kellett mérlegelni. A törökök uniós tagsága melletti és elleni érvek tengerében leginkább két szempont győzedelmeskedett. Egyrészt az EU hitelképessége forgott volna kockán, amennyiben az európai vezető politikusok negyven év konzultáció és várakozás után mellékvágányra terelték volna az utóbbi időben gyorsan változó, a felvételi követelményekhez egyre jobban alkalmazkodó országot. Másrészt Európa nem kíván ostromlott erőddé válni: a törökök békés bejövetele a civilizációk vetélkedésének, netán háborújának elkerülhetőségébe vetett reményből táplálkozik. A török tagság kézzelfogható közelségbe kerülésével az egész iszlám világnak üzentek az európaiak: van olyan távlatos politikai alternatíva, amit az elzárkózás, az ellenségeskedés - vagy éppen a terrorizmus - helyett választhatnak. Ami azt illeti, a törökök jó példával járnak elől: noha ez egyáltalán nem magától értetődő, a politikai elit, a média, illetve az állampolgárok többsége az uniós csatlakozás híve.

Magyarország csak mostanában kapcsolódott be a földrész nyugati felén az egységesülő Európai Unió jövőjéről már régóta folytatott vitákba. Átkerülve a tárgyalóasztal túlsó oldalára, a klubtagok közé, akárcsak a lengyelek vagy a szlovákok, mindnyájan gyorsan tanulnak és felejtenek az új helyzetben. Egyik friss tagállam sem tiltakozott Törökország állítólagos „másodosztályú tagsága” ellen; nem kifogásolta, hogy az euroázsiai ország a belépés után még hosszú átmeneti időszakokra számíthat, például a munkaerő szabad mozgását illetően, vagy hogy a Huszonötök szigorú védzáradékokkal biztosítják a közbelépés lehetőségét a törökök csatlakozása utáni korszakban is. Összeurópai szemszögből nézve és saját nemzeti félelmeiket komolyan véve az újonnan belépettek számára hirtelen racionális értelmet kaptak azok az óvatos megfontolások, amelyekhez hasonlókat nemrég még kizárólag a régi tagállamokkal szembeni magánsérelemként éltek át.

Talán a magyarok európaizálódásaként értelmezhetjük az európai alkotmány megalkotásáról szóló szerződés gyors és viszonylag csendes december 20-i parlamenti ratifikálását is. A „benn vagyunk Európában” életérzése mellett azért nem ártana, ha olyan rendkívüli történelmi időkben, mint amilyen ez a 2004-es esztendő volt, a magyar szellemi és politikai energiák jelentős része végre közös európai ügyeinkre koncentrálódna.