Határhelyzet és átmenet

CímHatárhelyzet és átmenet
Közlemény típusaFolyóirat cikk / Journal Article
Év / Year2007
SzerzőkHankiss, Elemér
Újság / JournalÉlet és Irodalom
Publikálás dátuma / Date Published02/2007
Kulcsszavak / KeywordsEurópa, Geopolitika, Magyarország
Összefoglalás

Meglepõen sokféleképpen lehet értelmezni azt a folyamatot, amely Magyarországon (és bizonyos eltérésekkel a többi kelet-közép-európai országban) zajlott le az elmúlt másfél évtizedben. Egyik értelmezés sem ad teljes körû magyarázatot, mégis szertelenül keringenek, és veszélyesen csaponganak a köztudatban s közbeszédben. Minthogy többségük csak egy-egy részmozzanatot emel ki az elmúlt másfél évtized történetébõl, igen alkalmasak arra, hogy különbözõ politikai erõk igazolják velük törekvéseiket, s hogy – minden más értelmezést eleve kizárva – tévhitté torzuljanak, és politikai szenvedélyek forrásaivá váljanak.

Teljes szöveg

A kelet-közép-európai átalakulás lehetséges értelmezései

Meglepõen sokféleképpen lehet értelmezni azt a folyamatot, amely Magyarországon (és bizonyos eltérésekkel a többi kelet-közép-európai országban) zajlott le az elmúlt másfél évtizedben. Egyik értelmezés sem ad teljes körû magyarázatot, mégis szertelenül keringenek, és veszélyesen csaponganak a köztudatban s közbeszédben. Minthogy többségük csak egy-egy részmozzanatot emel ki az elmúlt másfél évtized történetébõl, igen alkalmasak arra, hogy különbözõ politikai erõk igazolják velük törekvéseiket, s hogy – minden más értelmezést eleve kizárva – tévhitté torzuljanak, és politikai szenvedélyek forrásaivá váljanak.

1. Értelmezési kísérletek

Függetlenség és új függõség. Fontos mozzanata volt az elmúlt másfél évtizednek az, hogy kiemelkedtünk a gyarmati-félgyarmati sorból, és újra független állammá váltunk. De bármennyire is jelentõs változás volt ez, viszonylag csekély a magyarázó ereje. Mert egyfelõl igaz ugyan, hogy viszszanyertük tényleges állami szuverenitásunkat, és kiszabadultunk a szovjet függõségi rendszerbõl, másfelõl azonban tény az is, hogy az elmúlt másfél évtizedben függetlenségünket erõsen beszûkítették új tényezõk: az EU, Amerika világpolitikai hatalma, és a globális gazdaság erõinek összessége. Korlátozott szuverenitásunkat egy más jellegû korlátozott szuverenitásra váltottuk át. A függõség–függetlenség fogalompárjával tehát, mint magyarázó elvvel, körültekintõen kell bánnunk. Pontosan meg kellene határoznunk, hogy mit vesztettünk-nyertünk a réven és a vámon.

Geopolitikai helyváltoztatás. Egy az elõbbivel némileg rokon magyarázat szerint az elmúlt másfél évtizedben egy adott érdekszférából (szovjet birodalom, Varsói szerzõdés, KGST) egy másik érdekszférába (amerikai-európai “birodalom”, NATO, World Bank, IMF) került át az ország. Ennek az áttagolódásnak a gazdasági-társadalmi, politikai, kulturális problémáival küszködött az ország az elmúlt években.

E két érdekszféra minõségileg más, de abban hasonlítanak egymásra, hogy nehéz volt kezelni az elõzõt is, nehéz kezelni a jelenlegit is. A szovjet gazdasági szféra rosszul mûködött, így a komoly károk mellett csak viszonylag kis hasznot lehetett húzni belõle. A nyugati függõségi rendszer sokkal hatékonyabb, nagyobb lehetõségeket kínál, de jóval bonyolultabbak a belsõ erõviszonyai és élesebb benne a verseny.

Magyarország jól startolt, ám az utóbbi években veszélyesen lemaradt. Igaz, a nem gazdasági jellegû javak terén elért óriási nyereség – például a személyes szabadság exponenciális növekedése – a váltás mérlegét még így is messze a pozitív irányba billentette (különösen akkor, ha a rendszerváltás veszteseinek milliós tömegét figyelmen kívül hagyjuk).

Rendszerváltás. Részben belsõ indíttatásból, részben erõs külsõ nyomásra, az ország 1989-ben hozzálátott az államszocialista rendszer és a szétzilálódó tervgazdaság, illetve zárt gazdaság demokratikus politikai rendszerré s nyitott piacgazdasággá való átalakításához, valamint a világgazdaságba való bekapcsolásához – elszenvedve ennek szinte minden lehetséges nehézségét s nyomorúságát, és kihasználva a megnyíló lehetõségek egy bizonyos, nem jelentéktelen hányadát. Ezt sokan s méltán sikertörténetként értelmezik.

Befejezetlen rendszerváltás. Mások is elismerik, hogy intézményi szinten a rendszerváltás gyorsan elõrehaladt. Létrejöttek a demokratikus politika és a piacgazdaság alapvetõ intézményei, és hosszú halogatás után elõbb-utóbb talán elindul az egészségügy és a közoktatás, valamint az államigazgatás átalakítása is.

Ámde, ha a tényleges rendszerváltás szerves része nemcsak az intézmények átszabása, hanem az intézményeket mûködtetõ gazdasági-társadalmi- politikai erõ- s tulajdonviszonyok, valamint érdekhálózatok átalakítása is, akkor a folyamat még nem fejezõdött be, s ebben az értelemben már valószínûleg nem is fog. Az ancien régime és a nouveau régime sajátos zagyvaléka jött létre, ami egyfelõl alkalmat adott a békés átmenetre, másfelõl azonban a fejlõdést gátló zavarok s konfliktusok forrásává vált. Más megfogalmazásban:

Kiegyezés/paktum. A szovjet nyomás csökkenése, és a hazai kommunista párt elbizonytalanodása lehetõvé tette, hogy az államszocialista uralkodó elit mértékadó körei kiegyezzenek egy sajátos “koalícióval”: az ellenzéki értelmiségiekkel, illetve a párttal szemben egyre kritikusabbá váló, korábban a párt érdekszférájába tartozó szakértelmiségiekkel, reformközgazdászokkal, menedzser- csoportokkal, potenciális vállalkozók-kal. Ha nem is olyan jól átgondolt, de – a spanyol, portugál, ír példához hasonló – paktumot kötöttek egymással. Ma a volt szocialista uralkodó osztály és egy felemelkedõ új polgárság szövetsége, küzdelme és látens (egyesek szerint cinkos) kooperációja uralja az országot.

Megint más megfogalmazásban:

Az elmaradt forradalom. Tény az, hogy a tulajdonviszonyok, a hatalmi- s érdekrendszerek, kapcsolati hálók és privilégiumok, valamint a társadalmi torzulások-igazságtalanságok teljes körét érintõ rendszerváltás elmaradt. Vannak, akik ezt elfogadják, részben arra hivatkozva, hogy az európai történelem sikeres polgári forradalmai sem voltak “teljes körûek”. Mások nem, és a hatalom konvertálásáról beszélnek. Nemhogy forradalom nem volt, de még igazi rendszerváltás sem. Mert a hajdani államszocialista uralkodó osztály – politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertálva – megõrizte, illetve nagymértékben megerõsítette gazdasági majd késõbb politikai hatalmát is.

"Forradalom, felülrõl". Ez persze önellentmondás, de a szakma mégis használja e fogalmat. Azt jelenti, hogy a vezetõ rétegek indítanak el és vezérelnek le olyan folyamatokat, amelyek tényleges forradalmakhoz hasonló, gyökeres politikai- társadalmi átalakulásokhoz vezetnek. Ez a magyarázat azonban erõsen sántít, mert egy valódi forradalom – a gazdasági-politikai változásokon túl – minden valószínûség szerint a megtörténtnél jóval nagyobb mértékben alakította volna át a társadalom szerkezetét és hatalmi viszonyait. Lengyelországban a társadalom széles tömegei sokkal jelentõsebb szerepet játszottak a fordulat elõkészítésében – bár végül a paktumot ott is elit-csoportok kötötték meg –, s lehet, hogy ez az oka annak, hogy a lengyel pártszerkezet még ma is sokkal változékonyabb, mint a magyar.

Burzsoá forradalom. Nem polgári, hanem burzsoá forradalom játszódott le nálunk az elmúlt másfél évtizedben. Különféle külsõ és belsõ erõk szétzilálták, szétrobbantották az államszocialista rendszert, majd igen gyorsan kialakult egy “nagypolgárság”, a szocialista rendszer vezetõ apparatcsikjaiból, vörös és zöld báróiból és klientúrájukból, valamint a politikai és gazdasági életbe máshonnan felemelkedõ újgazdagokból, újhatalmasságokból s klientúrájukból. Ez az új burzsoázia úgy viselkedik, mint tizenkilencedik századi elõdje: gyors meggazdagodásra, maximális profitra törekszik, s ezzel rendkívül igazságtalanná torzítja a társadalom struktúráját. Tisztelet a remek kivételeknek, szociálisan meglehetõsen érzéketlen. Tevékenységét csak a huszadik század második felére kialakult emberjogi normák és a jóléti társadalom szelleme, s az ezeket még mindig képviselõ nyugati demokráciák jelenléte tartja valamelyest kordában.

Ellenforradalom. Még szélsõségesebb értelmezés az, hogy 1989 után a megfelelõ pozícióban lévõk, vagy abba kerülõk többsége nem a jóléti állam kiépítésének útját választotta, mint például a szlovének, hanem – megfosztva a társadalmat az önvédelem minden lehetõségétõl – kiszolgáltatta az országot (a neokonzervatív, neoliberális ideológia jegyében) a nemzetközi gazdasági-pénzügyi erõknek és saját mohóságának. Haszonélvezõként elõsegítette az ország “újragyarmatosítását”. (Itt megjelennek a globális összeesküvést emlegetõ teóriák is.) Igaz, ezzel gyors gazdasági fejlõdést indított el, és a “lecsorgás” reagani elve alapján juttatott a javakból a középosztálynak is, de a társadalom alsó harmadát-felét újra reménytelen proletár nyomorba taszította. Megvan a veszélye annak, hogy a jelenlegi “megszorító intézkedések” – nem szándékuk szerint, de hatásukban – tovább erõsítik ezt a folyamatot.

A demokrácia tündöklése és bukdácsolása. Sikertörténetként indult. Már a kerekasztal-tárgyalások során körvonalazódott, majd 1989-tõl kezdve gyorsan kiépült a plurális demokrácia intézményrendszere, a különféle autonóm hatalmi központok egymást egyensúlyozó, viszonylag jó összjátékával. A kilencvenes évek közepe óta azonban a még igen törékeny demokratikus rend folyamatosan rongálódik.

A) Parlamenti-választási demokráciából nem sikerült szélesebb körû, társadalmi demokráciává, s különösen nem interaktív, “posztmodern” demokráciává fejlõdni. B) A politikai mezõ szétszakadása miatt a plurális demokrácia egyre inkább “váltakozó egypártrendszerré” silányult. C) A politikai pártok oligarchizálódtak, és jelentõs mértékben elszakadtak társadalmi bázisuktól. D) Lelassult a polgárosodás folyamata, egy felvilágosult, felelõsségteljes polgárság kialakulása. E) A politikai pártok által szított ellenségeskedés egyre inkább mérgezi a társadalom tudatát; fokozza a látens agressziókat, és erõsíti az erõs központi hatalom és a karizmatikus vezetõ iránti alattvalói vágyakat. F) A politikai osztály és a közigazgatói kar egy része korrumpálódott, következésképpen a hazai és külföldi gazdasági csoportok túl nagy befolyásra tehettek szert az ország irányításában. G) A kiélezett választási küzdelmek következtében mindkét oldalon tért hódított a demokráciát eltorzító populizmus. H) A jelenlegi gazdasági válság veszélyesen fölerõsítette a “reformdiktatúrára” való hajlandóságot. I) A kormány körül kialakult “bizalmi váláság” már a demokráciába vetett hitet s bizalmat is kikezdte. – Ez így, együttesen nagyon rosszul fest, és mindent el kell követni a folyamat megfordítása érdekében. De messze eltúlzottak és károsak azok a próféciák, amelyek a hazai demokrácia válságát, sõt összeomlását jósolják. Mert egyfelõl Európai Uniós tagságunk garancia a demokratikus intézményrendszer sérthetetlenségére (rongálni, feszegetni lehet, de felszámolni nem), másfelõl a jelenlegi válságnak épp az lehet az egyik pozitív hatása, hogy felgyorsítja a társadalom önszervezõdését és felelõsségteljes polgári társadalommá való válását.

Hármas feladat, siker, válság. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy az elmúlt másfél évtizedben az országnak egyszerre három igen nehéz feladatot kellett, kellett volna sikeresen megoldania. Elõször is, államszocialista rendszerét át kellett építenie demokráciává és piacgazdasággá. Másodszor, integrálódnia kellett az Európai Unió politikai, gazdasági, társadalmi intézményrendszerébe. Harmadszor, integrálódnia kellett a globális gazdaságba. A kilencvenes évek vége felé úgy látszott, hogy az ország mind a három feladatot sikeresen elvégzi. Az utóbbi hat-hét évben azonban váratlanul megindult a lejtõn lefelé, elért eredményeinek egy részét elherdálta, és súlyos válságba süllyedt.

Evolúció, trial and error folyamat. Mások arra figyelmeztetnek, hogy nincs szükség nagy elméletekre, és indokolatlan a hisztéria az elmúlt másfél évtized nehézségeivel s problémáival kapcsolatban. A történelmi folyamatok mindig is bonyolultak voltak. A társadalmak állandóan változnak, akadályokba ütköznek, megtorpannak, majd továbbhaladnak. A problémákat hol sikerül megoldani, hol nem, gyakran újra kell próbálkozni, más megoldásokat kell keresni. A demokratikus rendszerek a fejlett országok többségében is küzdelmek és konfliktusok, válságok és föllendülések, megtorpanások és újrakezdések során alakultak ki. Az elmúlt másfél évtizedet Kelet-Közép-Európában is ilyen trial and error folyamatnak kell tekinteni, és különösebb hisztéria nélkül legfeljebb arról lehet és indokolt vitatkozni, hogy a megoldáskísérletek átlagosan mennyire voltak sikeresek.

A kilencvenes években úgy látszott, hogy a gazdasági fejlõdés terén Magyarország – kelet-közép-európai viszonylatban – megközelítette a lehetséges optimumot, ámbár a szabadpiaci modell szélsõséges változatában rejlõ veszélyek és romboló erõk már akkor is láthatóan jelen voltak. Az elmúlt öt-hat évben azután, a politikai és gazdaságpolitikai hibák sorozatának következtében az ország messze elmaradt az optimumtól és mára súlyos válságba süllyedt. Jó volt az indulás politikailag is – gyorsan kiépült a demokrácia intézményrendszere –, de az immár több mint egy évtizede folyó “törzsi” háború a politika teljesítményét immár a pesszimum közelébe nyomta le.

Egyenlõtlen fejlõdés. Viszonylag gyors politikai- gazdasági váltás és – ezzel szemben – a társadalmi megújulás lassúsága jellemezte Magyarországon az elmúlt másfél évtizedet. Erõs külsõ nyomás és a megnyíló lehetõségek szívóereje gyökeresen átalakította az ország politikai és gazdasági rendszerét. A társadalmi megújulás azonban elmaradt, legalábbis messze e folyamatok mögött kullog. Igaz, jelentõs társadalmi csoportok, rétegek mozgásba lendültek, alkalmazkodtak a helyzethez, s kihasználták az új lehetõségeket. Az emberek többsége azonban veszélybe került, megzavarodott, elvesztette tájékozódási képességét, rövidtávú túlélési technikákba menekült, pusztán elszenvedte s nem alakította a változásokat, nem volt s nincs ereje, és talán lehetõsége sem arra, hogy felelõsségteljes polgárok gyülekezetévé cseperedjen. Az önszervezõdés, ami nélkül demokrácia nem mûködhet jól, még alig-alig indult el. Így a társadalom könnyû zsákmányává vált a párt- mágusoknak, akik hiú reményekkel kecsegtették, és félelmetes ellenségképekkel riogatták, s tartották, tartják pórázukon.

Rossz folytonosság. (Kádár redivivus.) Egyre több szakértõ látja úgy, hogy – mutatis mutandis – a Kádár-rendszer gazdasági gyakorlatának, politikai mechanizmusainak és emberi magatartásformáinak számos eleme túlélte az elmúlt másfél év egyébként jelentõs változásait. A kialakult politikai rendszer a “váltakozó egypártrendszer” egyre több jellegzetességét mutatja; a kamarillapolitika bevett gyakorlattá vált; a döntésfolyamatok továbbra is homályosak; a döntésekben való társadalmi részvétel lehetõsége minimális; az autonóm intézmények egymást egyensúlyozó kölcsönhatása gyengül; az esélyegyenlõség inkább romlik, mint javul; a klientúrák elkényeztetése erõsödik; nyugalom, minden rendben van, bízz bennünk – szólal meg a síron túlról a kádárizmus szirénhangja – igaz, jön egy-két szûköcske esztendõ, kicsikét és szeretettel megszorítgatjuk a nadrágszíjacskádat, de hamarosan minden jóra fordul, csak maradj csendben, hajtsd le szépen a fejedet; aki nincs ellenünk, az velünk van…

Sodródás – irányítottság. Vita folyik arról is, hogy az elmúlt másfél évtizedben a kelet-európai országok milyen mértékben tartották a kezükben s irányították gazdasági-politikai-társadalmi folyamataikat, illetve mennyiben volt az átmenet tehetetlen sodródás. – A külsõ hatásoknak, a nyugati hatalmaknak és a globális folyamatoknak mindenképpen óriási sodró ereje volt. Az országok váltakozó sikerrel tutajoztak ebben a sodrásban. A legsikeresebben a szlovének álltak ellen a sodrásnak, a kedvezõ áramlatokat elõbb a magyarok, majd a balti államok és Szlovákia használta ki a legjobban. Az utóbbi öt-hat évben – az eltorzult politikai küzdelmek, a politikai osztály felelõtlensége és sorozatos rossz gazdasági döntések eredményeképpen – Magyarország egy zátonyokkal teli mellékágba sodródott.

Vannak, akik mindezeknél a tényezõknél fontosabbnak tartják a hosszútávú folyamatokat.

Elmaradottság. Erõsen fékezõ és zavaró tényezõ volt az elmúlt tizenöt évben, hogy Magyarország (és a kelet-közép-európai országok többsége) még mindig foglya az évszázados elmaradottságnak, a gyors felzárkózás kényszerében és neurotikus állapotában él; még mindig küszködik a késõn indult és eltorzult kelet-európai modernizáció örökségével (túlzott központosítás, gömböccé dagadt állam, tõkehiány, túlhierarchizált kacsolatok, úrhatnámság, szétzilált, passzív társadalom, formális demokrácia demokraták, demokratikus társadalom nélkül stb.). Ezen örökség ismerete s hatékony kezelése nélkül az ország vezetésének kapkodó, mindig csak az épp aktuális problémákkal foglalkozó, lázas tevékenysége szükségképpen alacsony hatásfokú.

Akadozó polgárosodás. A polgárosodás lassúsága, meg-megszakadása is komoly forrása jelenlegi problémáinknak s kerékkötõje fejlõdésünknek. Igaz, az 1820-as években megindult a köznemesség polgárosodása; 1867 után kibontakozott egy szélesebb körû polgárosodás, és gyarapodott a parasztpolgárság; a két háború közt a “kisfixes” családok, az 1970-es, ’80-as években a munkás- és parasztcsaládok százezrei emelkedtek föl a kispolgári-polgári lét szintjére; felnõtt egy elsõgenerációs szakértelmiségi réteg; 1989 után kialakult egy új burzsoázia. Ugyanakkor, a szabadságharc után másfél évtizedre megtorpant a köznemesség polgárosodása, majd 1867 után részben elkanyarodott a dzsentrisedés irányába; a trianoni békében elvesztettük az ország polgárvárosainak többségét, majd 1944–45-ben elvesztettük az ország legpolgárosultabb két közösségének, a zsidóságnak és németségnek jelentõs hányadát; 1948 után megszakadt a polgárosodás folyamata; 1989 után válságba került a kádári kispolgárság, és megindult újraproletarizálódása. Ha hozzávesszük mindezekhez azt, hogy a feudális struktúrák és függõségi viszonyok egy része 1945-ig továbbélt, s hogy az ország lakosságának mintegy harmada sínylõdött proletársorban vagy szolgaságban egészen az 1970-es évekig, akkor nem csodálhatjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben lassan és nehezen alakult ki, amennyiben kialakult, az az autonóm s felelõsségteljes polgári szellem és magatartás.

Globalizáció. Vannak, akik azt fejtegetik, hogy a legfõbb kihívás, ma a globalizáció. Meg kell oldani számos belsõ problémát is, de az igazi küzdelem, tudva-öntudatlan, a globalizáció kíméletlen erõivel folyik. Az olyan még gyenge, cseperedõ gazdaság, mint a magyar, különösen ki van szolgáltatva ennek a romboló-építõ viharnak. A veszélyt fokozza az, hogy a kelet-közép-európai társadalmak túlzottan belegabalyodtak saját problémáikba. Nem látják a fától az erdõt. Nem látják, vagy legalábbis nem veszik elég komolyan – legfeljebb olykor alibiként emlegetik – azt, hogy a nyugati országok is küszködnek szuverenitás-problémáikkal, demokratikus intézmény-rendszerük akadozásával, a szociális védõrendszerek szakadozásával, a társadalmi egyenlõtlenségek növekedésével, a globális proletariátus kialakulásával, civilizációjuk gyors átalakulásával. Pedig sokat tanulhatnának a nemzetközi példákból, és kevesebb hisztériával s több szakértelemmel foglalkozhatnának saját problémáik megoldásával.

Folytonosság. Nem kell különbözõ filozófiákra vagy tudományos elméletekre hivatkoznunk annak igazolásához, hogy a történelem sem állapotok sorozata, hanem folyamatok folytonos egybefonódása és kibomlása. S bár ezek a folyamatok létrehoznak konstellációkat, struktúrákat, “Gestalt”-okat, amelyeknek van bizonyos állandóságuk (ilyenek például a “törzsek”, városok, “államok”, “korszakok”, “civilizációk”), de ezek az alakzatok is állandóan tovább változnak, beleolvadnak a történelmi folyamatba, átmennek más formákba.

Ha ez így van – s lehet, hogy így van –, akkor tulajdonképpen önkényesen beszélünk egy feltételezett, 1989 és mondjuk 2010 közötti átmenetrõl, az “államszocializmus”-nak nevezett alakzat és a “demokratikus piacgazdaság”-nak nevezett alakzat közti átmenetrõl. A magyar társadalom és a magyar állam évszázadok óta folyamatos változásban van, ezernyi részfolyamat alakította s alakítja ma is, s még az olyan markáns eseményeken is szinte pillanatnyi megtorpanás nélkül tovább fut az idõ, mint amilyen mondjuk a Magyar Köztársaság kikiáltása volt 1989. október 23-án. Nincs ennek az “átmenetnek” fix kezdõ- vagy végpontja, nem tudjuk megmondani, hogy 1956- ban, a hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas években “kezdõdött”, és nem tudjuk meghatározni a feltételezhetõ “végpontját” sem, mert a célképzet, a nyugati típusú “demokratikus piacgazdaság” is változva fut tovább elõttünk, elõlünk, s lehet, hogy mondjuk 2050-ben már egy egészen más történeti “alakzat”-hoz közelítünk majd.

Lehet, hogy ha fél évszázad távlatából visszanéz majd valaki, az õ szemében már nem az “átmenet” lesz a meghatározója e korszaknak. Hanem mondjuk az, hogy a globalizáció szökõárja, vagy a nyugati civilizáció földrengésszerû átalakulása ezekben az években érte el ezt a törékeny országot. Vagy valami egészen más, amit ma még nem tudunk megfogalmazni.

Az átmenet-elemzések többsége, mint látható, elsõsorban gazdaságtörténeti, politológiai és szociológiai módszerekkel dolgozik. Folytathatnám még felsorolásukat, de inkább egy kevésbé ismert megközelítésmódot mutatok be. A kiváló kultúrantropológus, Victor Turner híres “liminalitás- elméletének” fényében próbálom meg elemezni az említett vátozásokat. Azért választom ezt a teóriát, mert Turner kifejezetten az emberek és embercsoportok megújulásának lehetõségeit elemzi.

2. Az átmenet mint "liminalitás"

Híres könyvében, a The Ritual Process-ben (A rituális folyamat, 1969)1 Turner azt fejtegette, hogy vannak az emberi közösségek, társadalmak életében olyan átmeneti korszakok, “liminális” helyzetek-folyamatok, amelyek során föllazulnak vagy széthullnak a korábban kialakult, megmerevedett társadalmi-életformabeli-gondolkodásbeli struktúrák, és beindul egy romboló/teremtõ folyamat: eltûnnek a társadalmi, rangbeli, vagyonbeli különbségek, magánérdekek, és kialakulhat egy puritán szellemû, alkotó energiával teli közösség, “communitas”, amely valamiféle alkotói lázban új formákat, megoldások, emberi kapcsolatrendszereket teremt. (A liminalitás állapotát Turner “antistruktúrának” is nevezte.)

Turner szerint erre a sajátos állapotra, a liminalitás teremtõ káoszában való létre elsõsorban olyan embercsoportok képesek, amelyek egy nagyobb emberi társadalom peremén, vagy benne elszigetelten élnek. Ilyen “marginális közösségek” lehetnek egy hajdani törzsi beavatási szertartás, a dionüszoszi ünnepségek vagy egy modern karnevál résztvevõi; a permanens liminalitás állapotában élhetnek szerzetesrendek, szekták, hippy közösségek, szubkultúrák, próféták, alternatív mûvészek és így tovább. Ezek a közösségek és liminális korszakok – Turner szerint – szimbólumokban, mítoszokban, új gondolatokban, a világ új, sajátos látomásaiban gyakran igen gazdagok. S forrásává válhatnak a fennálló társadalmi rend, a kialakult és megmerevedett struktúrák, gondolkodásmódok, emberi kapcsolatrendszerek megújulásának.

Turner ezekre az alternatív közösségekre összpontosítja figyelmét,2 de nem zárja ki annak lehetõségét sem, hogy egész társadalmak átmehetnek ilyen liminális korszakokon. Például az adott társadalom környezetének hirtelen megváltozását követõen, egy háborúban vagy mondjuk egy nagy természeti katasztrófa idején.

A Turner által említett sajátos, és részben marginális, zárt közösségek esetében a liminalitás valóban gyakran elõsegíti a közösségi szellem, az alkotószellem, az emberi szolidaritás, az új gondolatok, a teremtõ energiák felbuzgását. Az egész társadalmat érintõ, gyakran mélyreható válsággal együtt járó átmeneti korszakok azonban nemegyszer másképp alakulnak. Az eredeti gazdasági-politikai-társadalmi struktúra összeomlása és az új struktúra kialakításának rendkívüli nehézsége olyan nagy terhet róhat az adott társadalomra, amely szétzilálja azt, és eltorzítja tagjainak tudatát, magatartásrendjét. Nem alakul ki a “communitas”, nem tûnnek el, hanem megnövekszenek a társadalmi különbségek, kiélesednek az ellentétek, nem igazán áradnak az alkotó energiák, nem a közösségi szellem, hanem a magánérdekek ricsaja hatja át a társadalmat. Az adott ország, az adott társadalom olyan mély válságba süllyedhet, amelybõl hosszú idõn át egyáltalában nem, s késõbb is csak igen nagy nehézségek árán tud kivergõdni, anélkül, hogy igazán megújulna, anélkül, hogy a korábbinál egy minõségileg jobb és jobban mûködõ struktúrát képes volna létrehozni. Vagyis más szóval a liminalitásnak, liminális átmenetnek létezik egy inkább pozitív és egy inkább negatív változata.

Megítélésem szerint a kelet-közép-európai országok elmúlt másfél évtizedbeli története valahol a liminalitás e két típusa közé helyezhetõ el. Átmeneti állapotban vannak. Egy minden problémája ellenére inkább pozitív, mint negatív modell kiépülése felé haladnak, de az igazi társadalmi, gazdasági, politikai megújulás sok eleme hiányzik még, és valószínûleg még jó ideig hiányozni fog e folyamatból a térség országaiban.

Éppen ezért tanulságos lehet a kelet-közép-európai átmenet ellentmondásos folyamatát egybevetni a turneri pozitív liminalitás modelljének néhány mozzanatával. Erre vállalkozom az alábbiakban. Hogy a megoldandó problémák jól kirajzolódjanak, az indokoltnál talán valamivel élesebb kontrasztokkal dolgozom.

Struktúrák közötti átmenet. A kelet-európai országok az átmenet során klasszikus értelemben vett turneri “liminális helyzetbe” kerültek. Kiestek a szocialista rendszer “struktúrájából”, és elindultak egy új struktúra: a demokratikus-kapitalista rendszeré felé. Az államszocializmus intézményeit szét kellett törniük, majd hozzá kellett látniuk az új intézményrendszer kiépítéséhez; s végül, a romokon és káoszon átjutva be kell majd illeszkedniük az új struktúrába. Veszélyes vállalkozás. Metaforával élve: a szilárd – bár már meglehetõsen ingatag – talajról el kellett rugaszkodniuk, be kellett ugraniuk egy ismeretlen, örvénylõ folyóba, és most, a következõ években ki kell kapaszkodniuk a másik parton. Nem minden országnak sikerül ez majd egyszerre és egyformán jól. Magyarország esélyei pillanatnyilag nem különösebben jók.

Káosz. Turner számos példán mutatta be, hogy a liminalitás többnyire átmeneti káosszal jár. A régi intézmények, kapcsolathálók szétzilálódnak, az újak meg csak lassan alakulnak ki. Az elõbbi metaforát tovább bontva, úgy próbálnak az új EU tagországok kimászni ebbõl a kissé mocsaras zûrzavarból, mint a televízióban látható afrikai állatcsordák, mikor átúszva a folyót próbálnak felkapaszkodni a meredek túlparton. A szlovén gnúknak már sikerült, az észt antilopok is már-már kikapaszkodtak, a szlovákok, lettek utánuk tolonganak – sajnos a magyar kafferbivaly épp most csúszott vissza a síkos partoldalon, az örvénylõ árba, amelyben még krokodilusok is leselkednek rá. Kevés vigasz, hogy a román és bolgár igyekvõk még a folyó közepén tempóznak.

A beavatók. A liminalitás átmeneti állapotában fontos szerepet játszanak a “beavatók”: esetünkben nem a Turner által leírt törzsi társadalmak vénjei, varázslói, hanem a nem kevesebb (mágikus és nem mágikus) hatalommal rendelkezõ brüsszeli Bizottság, az IMF, a World Bank, a Wall Street, s még néhány hasonló intézmény. Úgy is viselkednek, mint a hajdani beavatók: szigorúak, olykor kíméletlenek, titkolóznak, örök igazságokat kántálnak, ellentmondást nem tûrnek, megszégyenítenek, a kasztráló késsel fenyegetnek, ha kell, megkötik kezünket, lábunkat, és mindezt abban a szent hitben, illetve azzal mentegetve- kendõzve, hogy minden a mi érdekünkben történik: a beavatási rituálé végeztével felnõtt emberekként lépünk majd be a felnõtt Európába s világba. Az esetek többségében sikeres lehet ez a folyamat, ámbár a hivatásos beavatók a világ számos pontján már sok országot, társadalmat, embercsoportot tettek tönkre, nyomorítottak maradandóan meg. Mi talán jobban járunk.

Sámánok és próféták. Az átmeneti, liminális korszakban általában gyengül a racionális elemzõ- és ítélõképesség. Megjelennek a sámánok, akik elvarázsolják híveiket, illetve a próféták, akik apokalipszisrõl vagy egy eljövendõ Új Jeruzsálemrõl prédikálnak. Nálunk Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc van megáldva ilyen képességekkel. Bár idõnként inkább úgy festenek, mint a varázsló inasai, s csak reménykedhetünk, hogy alkalmasint eszükbe jut majd az özönvíz leállítására hivatott jelszó is.

Tricksterek. Megjelennek az átmeneti korszak zûrzavarában a “tricksterek” is, azok az okos és ravasz gnómok, akik fontos szerepet játszanak számtalan civilizáció mítoszvilágában, rombolva és teremtve, az ártatlant játszva és ravaszkodva, az embereket becsapva vagy kisegítve, a világot felforgatva máskor meg újra alakítva; nem lehet tudni róluk, hogy a javunkat vagy pusztulásunkat akarják; trükkjeikkel elbolondítják vagy elkápráztatják, szerencsétlenné vagy boldoggá teszik az embereket.3 Térségünk országaiban és nálunk is felbukkant ez a típus, több példányban is, de óvatosságból az olvasó fantáziájára bízom azt, hogy kikre gondolok.

Rendcsinálók. Turnernél a rendcsinálók a liminális közösségeken kívül, a hivatalos társadalomban jelennek meg. Nálunk, mivel itt és most az egész társadalom átalakulásáról, átmenetérõl van szó, a társadalmon belül ütik fel a fejüket, és azt hiszik, hogy az átmenet szükségszerûen bonyolult és kaotikus folyamatában szigorú rendeletekkel, adminisztrációs eszközökkel, s ha kell, karhatalmi erõvel lehet és kell mindenáron rendet teremteni. “Rendnek muszáj lenni”, úgymond, s ha rend lesz, máris átértünk a túlsó partra, a rendes európai országok kies szigetére. Rendre természetesen szükség van, de csak olyanra, amely nem fojtja el a liminális korszak spontán, teremtõ erõit. Arról nem is szólva, hogy a rendcsinálás önmagában még nem oldja meg az ország gondjait. Mert egy ráncba szedett ország is lehet szegény, topoghat egy helyben, vagy süllyedhet bele, vigyázzállásban, az európai periféria mocsarába.

"Communitas". Itt nem stimmel a turneri hasonlat. Õ ugyanis azt írja elemzésében, hogy amíg az emberek eredeti, “normális” világukban voltak, elsõsorban individuumokként, személyes érdekeik alapján cselekedtek. Amikor megtalálják a helyüket az új struktúrában, új világban, újra individumokká, “individualistákká” válnak. De a köztes, liminális korszak veszélyekkel teli, kaotikus világában egymás segítségére szorulnak, öszszefognak, “communitas”-szá alakulnak, felerõsödik bennük az összetartozás és a közös cselekvés szelleme. Turner valóságos himnuszát zengi e communitasoknak. Ennek a közösségképzõdésnek nálunk az elmúlt másfél évtizedben alig volt nyoma. Épp ellenkezõleg: a közösségi szellem és összefogás, a közösségi szolidaritás szinte teljes hiánya jellemezte, s jelentõs mértékben jellemzi még ma is a magyar társadalmat. Üveges szemekkel, közönyösen néztük a kilencvenes évek elején azt, hogy másfélmillió polgártársunk az utcára kerül, s önmagunk szorongásaiba belegabalyodva közönyösen nézzük ma is, hogy tíz- vagy százezrek vesztik el a munkájukat; szinte a kisujjunkat sem mozdítjuk értük.

Nemcsak morálisan visszataszító ez, hanem jövõnk szempontjából is ijesztõ. Mert azt jelenti, hogy ebbõl a szempontból a “beavatás”, az új világhoz való felnövekvés nem sikerült. Ami azért különösen nagy baj, mert egy szétzilált társadalomnak – amelyben az emberek elvadultak egymástól – nincs igazán helye az európai társadalmak közösségében. A társadalmi szolidaritás, az emberek egymás közötti bizalma ugyanúgy nélkülözhetetlen eleme egy európai társadalomnak, mint a kiegyensúlyozott költségvetés vagy a villámgyors, elegáns, tiszta, percnyi pontossággal közlekedõ vonatok. S talán még az Euró gyors bevezetésénél is fontosabb.

A kreativitás és hiánya. Említettem, Turner szerint a liminalitás korában felbuzognak az emberek, az emberi közösségek alkotó energiái, új gondolatok, kezdeményezések, kísérletek teszik gazdaggá és izgalmassá a kort, és termékenyítik meg az egész társadalmat. Ebbõl a szempontból nagy csalódás a kelet-európai átmenet. Vagy legalábbis a magyar átmenet, hogy a saját házunk elõtt söpörjünk. Megszégyenültünk, amikor egy kiváló külföldi szakember – kissé fölényesen, de nem alaptalanul – megállapította, hogy a kelet-európai átmenetek semmi újat nem alkottak, nem találtak ki új modelleket, intézményeket, nem hoztak új felismeréseket, nem adtak új válaszokat; mindent a Nyugatról másoltak le. Igaz, nem jöhet el két-három évtizedenként a film-, a zene- és a képzõmûvészet reneszánsza, s igaz az is, hogy az irodalmi alkotások terén nem kell szégyenkeznünk. De ami az új gondolatokat, a világ újraértelmezési kísérleteit, vagy akár csak a közgondolkodást illeti, szívszorongató az elmúlt két évtized sivársága. Különösen akkor, ha a nyolcvanas évek szellemi pezsgéséhez hasonlítjuk.

A néma társadalom. Turner a communitast eleven, zsibongó, gazdag eszmecserében élõ közösségként írja le. A mai magyar társadalom ezzel szemben – legalábbis a közélet tartományában – inkább mintha néma volna, vagy épp ellenkezõleg: morog, szitkozódik, kiabál. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell emberi hangon, csendesen, higgadtan vitatkozni-beszélgetni egymással. Meg sem igazán tanulta. Mert nem sok lehetõsége volt arra, hogy megtanulja a civilizált közbeszédet. Évszázada heccelik urai egymás ellen, szembefordították a “magyart” és a románt, svábot, cigányt, szlovákot, szerbet, a keresztényt és a zsidót, a katolikust és a protestánst, ahogy szembefordítják most, úgymond, a “baloldaliakat” és “jobboldaliakat”. Persze az embereket érdekeik s hiteik is szembefordítják egymással, de ezeket az érdekeket és hiteket meg lehetne értelmesen s higgadtan is vitatni, ha a pártpolitika az értelmes beszédben, s nem a ricsajban volna érdekelt.

Identitás és identitásvesztés. Amikor egy adott világ, adott társadalmi struktúra összeomlik, az emberek jelentõs hányadának, ha nem többségének identitástudata megsérül, megzavarodik. A társadalmi környezet megváltozása, az emberi kapcsolathálók szétszakadozása, a bizalmi válság, a munkahely elvesztése, a szakmai tudás leértékelõdése, a migrációs kényszer gyengíti, rombolja az emberek önképét, önazonosságát. Ez a folyamat Magyarországon drámai erõvel játszódott le az elmúlt másfél évtizedben.

Igaz, megindult az új identitások keresése is. Ez azonban manapság igen nehéz feladat, lassú folyamat. Sokaknak egyelõre még nem is sikerült. Benne ragadtak az identitászavar, identitásvesztés fájdalmas és bénító állapotában. Mások – kínjukban – részidentitást dolgoztak ki maguknak, és ehhez kötõdnek, foggal-körömmel. Ez a részidentitás lehet a még csak homályosan sem igazán megfogalmazott jobb- vagy baloldaliság, lehet felekezeti hovatartozás, lehet egy erõs nemzettudat. Forrása lehet az identitásnak a foglalkozás is, vagy az a pozíció, amelybe kerültek. A foglalkozás, ha igazi hivatástudattal jár, szilárd alapja lehet a tartalmas azonosságtudatnak. A pusztán a pozícióhoz kötõdõ identitás viszont többnyire üresen kong. Nehéz az új, európai identitás megteremtése is, mert össze kell egyeztetni a nemzettudattal, és ma már össze kell egyeztetni a világpolgársággal, a globális polgári tudattal is. Ez még a nyugati társadalmakban élõknek sem megy könnyen.

A Turner és mások által leírt természetes népeknél a beavatási szertartás végén kész identitás várta a beavatandókat: új nevet kaptak, és vele a törzs felnõtt tagjainak jogait, kötelességeit, öntudatát, azonosságtudatát. A mai beavatók azonban, Brüsszelben és másutt, szándékosan nem foglalkoznak a kelet-európai társadalmak identitásproblémáival. A baj az, hogy a hazai politikai osztály – az értelmiség és a sajtó nagy részének támogatásával – épp ellenkezõleg: túlontúl sokat, és túlontúl torz módon törõdik ezzel a problémával. Az utóbbi másfél évtizedben, szerencsétlen módon, az identitáskérdés (ki a jó, s ki a rossz magyar) került a politika, vagy legalábbis a politikai diskurzus középpontjába.

Látomás és vakság. Turner szerint a liminális állapotba került közösségekre általában – és például nemcsak a kora keresztény vagy a hászid közösségekre – jellemzõ a látomásosság, az, hogy a múltról és jelenrõl, a világmindenségrõl, az emberi lét mélységeirõl igazi, nagy felismeréseik, látomásaik vannak. Ezzel szemben ma a magyar társadalomra – durva hasonlattal élve – inkább a vakság jellemzõ. Vakság, mert ha hátrafordul és visszafelé néz, a múltba, sötétséget lát vagy legfeljebb homályos zûrzavart. Nem, vagy nem igazán tudja, hogy mi történt vele az elmúlt évtizedekben, században: a világháborúk, Trianonok és Jalták, halál- és fogolytáborok századában; a forradalmak és ellenforradalmak, véres és napfényes kádárrendszerek, az ide majd odahúzó katonai szerzõdések századában; a szörnyeteg és emberarcú szocializmus, az ember- és szörnyetegarcú globális kapitalizmus világában; a szegénység, gyarapodás és újra elszegényedés korszakaiban; a sikeres vagy elfuserált rendszerváltások századában; a jogok és jogtalanságok, remények és reménytelenségek korában; az Európán kívüliség és belüliség, a fényes és sötét jövõ huszadik és kora-huszonegyedik századában.

Progresszió és regresszió. Turner az átmenetet “progresszió”-ként írja le, vagyis olyan folyamatként, amelynek során egy ember vagy embercsoport elõre és feljebb lép, gyermekbõl felnõtté válik, megtalálja a helyét a világban, elõre halad az életpályáján, érettebbé, bölcsebbé, életerõsebbé lesz. A kelet-európai átmenetekben keveredik ez a két mozzanat. Magyarországon is. Az ország betegeskedõ államszocialista rendszerbõl rekordidõ alatt mûködõképes – bár komoly problémákkal küszködõ – demokráciává és meglehetõsen jól mûködõ piacgazdasággá alakult át. Részévé vált a nyugati világnak, tagja lett az Európai Uniónak és a NATO-nak, bekapcsolódott számos nemzetközi hálózatba, évtizedek stagnálása után lendületesen beindult a gazdaság fejlõdése, megerõsödött az emberi jogok védelme, és így tovább. Igaz, vannak területek, ahol nem sikerült elõre lépnünk, sõt. A jóléti állam szocialista változata megroppant, a javak elosztása igazságtalanabb lett, a korrupció nem csökkent, csak átalakult s talán inkább növekedett, az államháztartás eladósodott, és így tovább. De nem ezekrõl a megtorpanásokról s visszafordulásokról akarok itt szót ejteni. Hanem arról a széleskörû és veszélyes regresszióról, amely az elmúlt években a magyar társadalom tudatában és magatartásformáiban zajlott le. Lehetséges, hogy ez az elmúlt átmenet egyik legfontosabb tünete, nagy magyarázó erõvel rendelkezõ mozzanata.

3. A nagy regresszió

A pszichológusok, úgy tudom, akkor beszélnek regresszióról mint kóros folyamatról, amikor valaki nem tud szembenézni önmagával vagy a világgal, és védekezésképpen valamilyen korábbi magatartásformába, tudatállapotba húzódik vissza.

A tömeges regresszió számos formája figyelhetõ meg a mai magyar társadalomban. Többségük nem sajátosan magyar jelenség: jelen van a fejlett nyugati társadalmakban is.

Regresszió a bogárreflexbe. Sokan vannak közöttünk, akik ijedtükben bezárkóztak, begubóztak, moccanni sem mernek. Nem akarják látni, hallani azt, ami körülöttük történik. Elhessegetik a külvilágot, elhessegetik még önnön gondolataikat is. A csigareflex ugyanennek a regresszió-típusnak valamivel szelídebb formája. Sok embertársunk vált szuperérzékennyé: a csigaházból idõnként óvatosan kinyújtják a nyakukat, hogy aztán ijedten, érzékenyen és sértõdötten újra visszahúzódjanak a csigaház melegébe.

Depresszió. “Rosszkedvünk telén” – mondhatnánk Shakespeare-rel. Volt nekik, is, van nekünk is elég okunk a rosszkedvre. Ma, sokkal kevésbé költõien, inkább úgy szokás mondani, hogy a depresszió népbetegséggé vált nálunk. Sok esetben valóban betegségrõl van szó, de manapság sokan már-már önszántukból húzódnak be a rosszkedvû tompultságnak ebbe a menedékébe.

A pánik is regresszió: “elvesztem a fejem”, vagyis elvesztem az életem fölötti ellenõrzés képességét, amelynek kiépítésén évezredeken át dolgozott az emberiség. Regrediálok egy korábbi védtelenebb, tehetetlenebb állapotba. Ugrálok, csapkodok, mint a megrémült majomsereg.

Gyakori formája a regressziónak a paranoia: a bizalmatlanságba, a mindenki-mindenkinek-az- ellensége állapotba való visszazökkenés is. Hobbes a “társadalmi szerzõdés” megkötése elõtti, félelemmel teli, õsi állapotként írta ezt le. Talán nem véletlen, hogy a társadalmi szerzõdést mi még nem kötöttük meg.

De visszahátráltak sokan a dzsungelba is, legalábbis abba a hitbe, hogy dzsungelben élnek. Olyan világban, ahol nincs törvény, nincsenek jogok és kötelességek, csak erõszak van. Ahol az erõsebb az úr. Nap mint nap táplálják bennük ezt a hitet az újságok, amelyek az erõsebbek és erõszakosabbak diadalairól adnak folyton-folyvást hírt. És közvetve ezt a hitet erõsíti az a számtalan TV-film is, amelyekben estérõl estére izomkolosszusok verik, rúgják, marcangolják agyon egymást a legnemesebb vagy nemtelenebb kõkorszaki hagyományok szerint. És mi – akárcsak a világon mindenfele sokan – gyönyörûséggel teli borzongással nézzük õket.

A regressziós folyamattal értelmi vakság is együtt jár. Vannak, akik a bezáruló értelem, a “closed mind” szindrómájára utalnak ezzel kapcsolatban. Vagyis arra, hogy az emberek tudata rugalmatlanná válik; gyengének, bizonytalannak érzik magukat ebben a zûrzavaros átmeneti korszakban, és – ahelyett, hogy a turneri modell szerint izgatottan keresnék az új gondolatokat, megoldásokat – görcsösen kapaszkodnak eddigi, készen kapott “igazságaikba”, anakronisztikussá váló hiteikbe, tévhiteikbe. Nem merik elengedni a fogódzkodókat, az új gondolatokat meg sem akarják hallani, képtelenek váltani, pánikszerûen ragaszkodnak a maguk meggyõzõdéséhez. Mindenki más csak tévedhet, vagy szánt szándékkal, gonosz szándékkal, hamisítja meg a tényeket.

Regresszió a családba. A regresszió egyik leggyakoribb formája – mindenhol a világban, de talán nálunk most különösen – a családba való visszahúzódás. Sok olyan ember van manapság, akinek, Kosztolányi Dezsõ szavaival élve, “határa kertfal, tyúkól, pincegádor…”, aki nem lát túl, és nem is akar túllátni ezen a kertfalon, aki nem törõdik, nem tud, nem akar, nem mer törõdni a világgal. Családjában és családja körül pörög olyan serényen, hogy ne kelljen egy pillanatra se kitekintenie egy “idegen világba”.

Veszélyesebb ennél a regresszió a nyájba, a Ionesco-féle rinocérosz-hordába. Ez volt a 20. század legnagyobb, legszégyenteljesebb, legpusztítóbb regressziója. Százmilliók érezték gyengének vagy akár senkinek magukat, és “csatlakoztak a hadhoz”, menekültek bele a nyájmelegbe, pótolták nem létezõ személyiségüket nyájszemélyiséggel, s váltak gyakran, akarva-akaratlan gyilkos hatalmak cinkosaivá. 1989 után volt valami halvány esélye annak, hogy négykézlábról két lábra álljunk, vállalva a független, felnõtt, autonóm emberi lét kockázatát és veszélyes örömét. De csalódtunk. A szétzilálódó világ új félelmei és a félelmekbõl fakadó gyûlöletek nagyon hamar betereltek közülünk sokakat valamelyik új keletû nyáj, mozgalom, párt, világnézet, horda karámjába. Személyiségük, személyiségünk, függetlenségünk, polgári méltóságunk siralmasan összetöpörödött.

Vissza lehet hátrálni a múltba is. Többféleképpen. Lehet ez a múlt egy hajdan volt vagy hajdan sem volt “aranykor”; például a Kádár-rendszer, a Horthy korszak, a dicsõséges nemzeti múlt aranyködbe veszõ homálya. Ha azért merülnénk el a múltba, hogy erõt gyûjtsünk a jövõre, akkor nem is volna ez rossz stratégia. Csakhogy többnyire üres nosztalgiákról, a jövõ építését akadályozó múltbeli roncsokba kapaszkodásról van szó.

Rokon ezzel a gyerekkorba való regresszió. A gyermekded felelõtlenségbe, nyafogásba, duzzogásba való visszasüllyedés. A hatvanas-hetvenes években írtam az akkori magyar társadalom kényszerû infantilizálódásáról, a felelõsségteljes, autonóm polgári magatartás elsatnyulásáról (vagy elrejtõzésérõl). 1989-ben azt hittem, hogy végre valahára túl vagyunk ezen a négykézláb mászkáló, gügyögõ, hátulgombolós állapoton. Tévedtem. Virágzik hazánkban az új-infantilizmus. Számos jele van ennek.

Ilyen infantilis vonás például a zsörtölõdés. Sokan vagyunk ebben az országban, akik folyton folyvást csak duzzogunk, zsörtölõdünk, ahelyett, hogy felnõtt emberként megpróbálnánk valamit változtatni a világon. Vannak, akik a regresszió kellemesebb formáját választják: zsírpárnák pólyájába bújnak. Szorongásukat halászléba, makaróni-hegyekbe, csokoládékrémekbe fojtják. Vagy gondoljunk a megannyi televíziós mûsor butácska gügyögésére, a játékok, társasjátékok, sportjátékok, találós kérdések mindent elöntõ divatára (a nyugati civilizáció történetében nem volt még olyan kor, amelyben a felnõttek nap mint nap ennyit játszottak volna). De utalhatok a fogyasztói civilizáció egy másik meghatározó jegyére, a hedonizmusra, az élvezetek hajhászására; az örömelvûség, a minden áron való örömszerzés és azonnali vágykielégítés hajdanában inkább csak a gyerekekre jellemzõ magatartására.

Visszamenekülhet az ember az ösztönök világába is. A szexuális forradalom például minden bizonnyal felszabadulás volt, áttörése azoknak a korlátoknak, amelyekkel a nyugati civilizáció túlzottan is visszaszorította az alapvetõ emberi vágyakat. Másfelõl azonban megvolt s megvan benne a regresszió mozzanata is, a regresszióé egy civilizáció elõtti állapotba. Mert tudvalevõ, hogy a civilizáció fogalmában elidegeníthetetlenül benne van a szabályozó, korlátozó, “visszanyesõ” momentum. S következésképpen egy olyan “civilizáció”, amely napi huszonnégy órán át hirdeti a vágyak már-már korlátlan kielégítésének lehetõségét s parancsát, legalábbis ebbõl a szempontból megkérdõjelezi önmaga civilizációs jellegét. Persze minden civilizációban voltak olyan hosszabb- rövidebb korszakok, hetek, napok, hónapok (dionüszoszi ünnepek, “karneválok”, stb.), amikor az ösztönök kiszabadulhattak e szabályozó rendbõl, de a mai fogyasztói civilizáció “örökös karnevál” jellege, amelyrõl sok kiváló tudós ír, már- már szétfeszíti az adott civilizáció kereteit.

Lehetõség van arra is, hogy az ember – ha az élet problémái nagyon kínozzák – megszabaduljon önmagától, személyiségétõl, énjétõl. A legegyszerûbb alkohol segítségével regrediálni ebbe az én-nélküli állapotba. S minden bizonnyal a hazai alkoholizmus magas foka is tünete annak a Nagy Regressziónak, amelyet itt elemzünk (ámbár itt már inkább a regresszió évszázados gyakorlatáról van szó). De vannak szelídebb s nem kevésbé hatásos módszerek is. Megszabadulhat az ember a személyiségétõl úgy is, hogy föladja, lerombolja, vagy mondjuk “szétszórja”. Ez utóbbinak például az a módja, hogy – ha az ember nem akar felnõtt személyiségként szembenézni az élettel – a szó szoros értelmében szétszórja, pontosabban “szétszórakozza” az életét és önmagát. Ez ma különösen könnyû, mert korunk civilizációja, a fogyasztói civilizáció, a nap huszonnégy órájában erre ösztönöz minket: feledkezz meg magadról és a világról, ne törõdj semmivel, élvezd az életet, szórakozz, szórd szét magad az élet színes forgatagában.

A világ sokak számára – és ez persze nem csak hazai jelenség – olyan kuszává és érthetetlenné vált, hogy a felvilágosult értelem és ráció több évszázados kibontakozása után felerõsödött bennük a hajlandóság arra, hogy visszameneküljenek az irracionalitás félhomályába. A parapszichológia, az asztrológia, a mítoszok, a New Age típusú irányzatok és mûvek óriási divatja jelzi a felnõtt racionalitásnak ezt az apályát.

Hogy csak egy példát említsek, az Amazon elektronikus könyváruház az “okkult” címszó alatt a következõ témaköröket sorolja föl, s mindegyiken belül könyvek sokaságát ajánlja: földön kívüli lények, asztrál sugárzások, aurák és színek, vitatott tudás, termésforgók, kultuszok és démonizmus, ESP, kabbala, mágia, metafizikai jelenségek, okkultizmus, parapszichológia, rózsakeresztesség, sátánizmus, sámánizmus, spiritizmus, természetfelettiek, ufók, megmagyarázatlan misztériumok, bájitalok, boszorkányság.4

Ha nem is a maga számára, de a többi ember számára veszélyesebb stratégia az, ha valaki az agresszió állapotába regrediál. Tör, zúz, rombol, másokon, a világon veri le tehetetlenségének, frusztrációinak kínját. Ez a neandervölgyi dühök világába való visszahátrálás az egyik legelterjedtebb regressziótípus nálunk manapság. Kisebb-nagyobb mértékben majdnem mindannyian szenvedünk benne. Csörtetünk a tömegben, mint õseink a bozótban, már-már dühödt orrszarvúként rohannánk neki az elõttünk araszoló autónak, a “plafonra mászunk”, ha valami nem történik azonnal a kedvünk szerint, gyilkos indulatoktól majd fölrobbanunk, ha valaki keresztbe tesz nekünk.

Regressziós tünet a jövõ-vakság is. Eltakarjuk a szemünket, nem akarunk, nem merünk elõre, a bizonytalan, ismeretlen jövõbe nézni. Bele lehet menekülni a közönybe, a reménytelenségbe is. Ha nem látunk semmiféle kiutat, semmi lehetõséget, akkor a hiábavaló reménykedés fájdalma ellen beburkolózhatunk az önként vállalt, hitvallássá tett reménytelenségbe. “Nincsen remény” – kesereghetünk együtt a költõvel, és máris enyhül a kín. Ha ezt a tompult reménytelenséget filozofikus rezignációvá tudjuk nemesíteni, akkor még büszkék is lehetünk magunkra.

Vissza lehet vonulni a cinizmus bástyái mögé is. Ha sikerül elhitetni magunkkal, hogy nincs és nem is lehet semmi érték, semmi jó, semmi tisztesség, semmi emberség a világban, mindenki lop, csal és hazudik, akkor nem fáj annyira az értékek és értékes emberek hiánya. A cinikus öngyógyításnak ez a kísérlete mindenképpen regressziónak tekinthetõ, ha hiszünk azoknak a filozófusoknak, akik szerint mindennek ellenére van a világban lehetõség tisztességes, szabad, méltósággal teli életre.

Vissza lehet menekülni a mártír-tudat kellemes állapotába is. Emlékszünk még, az ötvenes- hatvanas években sokan vállalták a mártíriumot nálunk is, a térség többi országaiban is. Életüket, biztonságukat, karrierjüket áldozták föl egy szent ügyért. Mára azonban megfakultak vagy eltûntek a szent ügyek, a gonosz hatalmak is puha angóra kesztyût húztak karmaikra, simulékonyak és udvariasak, nehéz fogást találni rajtuk. Nem nagyon van lehetõség és szükség igazi mártíriumra. Ennek ellenére sokan húzódnak vissza a mártír-tudatba, az ártatlanul szenvedõ, nemes lelkû ember szerepébe. Hajdanában a mártíromság vállalása új világot építõ bátor tiltakozás volt egy rossz és bûnös világ ellen. Ma a világ elõl menekülõ ember szerepe ez, azé, aki valamiféle glóriával akarja kárpótolni magát a kudarcokért.

Az angolszász szakirodalom “self-handicapping”-nek nevezi az önbénítás.regressziós stratégiáját. Akkor beszélnek errõl, amikor valaki maga állít akadályt magának. Gondoljunk például egy olyan sportolóra, aki nem készül fel kellõképpen egy következõ versenyre. A nem megfelelõ felkészülés csökkenti ugyan a siker esélyét, de egyúttal kézenfekvõ mentséggel is szolgál arra az esetre, ha kudarcot vall az ember a versenyen. Ez az önbénítás, vagy másképpen kifejezve a sikerorientáltsággal szemben a kudarckerülõ magatartás választása a hetvenes-nyolcvanas években is sokakra jellemzõ volt Magyarországon és valószínûleg egész Kelet-Európában. Érthetõ módon, mert egyfelõl kevés lehetõség volt az igazi sikerre, másfelõl a sikernek, az átlagból való kiemelkedésnek megvoltak a maga veszélyei. A kudarckerülõ lavírozás sok esetben bölcs stratégia volt.

Az elmúlt másfél évtizedben a lehetõségek sokasága nyílt meg az emberek elõtt. Ez jó is, meg rossz is. Mert egyfelõl nagyobb az esélye és kisebb a veszélye a sikernek. Másfelõl azonban most már nincs vagy kevesebb a mentség is. Az esetleges kudarc okát önmagában kell keresnie az embernek. S hogy a fájdalmas megszégyenülést elkerülhessék, sokan hajlanak ma is az önbénításra: ahelyett, hogy minden megtennének a siker érdekében, inkább a körülmények sújtotta, tehetetlen, szerencsétlen ember állapotába húzódnak vissza.

Visszahúzódhat az ember a kiskertbe is, a paprikabokrok, sarkantyúvirágok, barackfák közé. Zseniális húzása volt a Kádár rendszernek, hogy sokszázezer családnak osztott ingyen vagy fillérekért, nem szántóföldet, hanem kiskertet. Nem földreform volt ez, hanem zseniális “agyreform”. Izgága, keserû, türelmetlen, kiszámíthatatlan, politizáló, kritizáló, változást követelõ, az utcán, kocsmában tengõ-lengõ-összeröffenõ, boldogtalan proletárokat alakított át szinte egy csapásra békés, kiszámítható, boldog kispolgárokká. Mert akinek kertje van, az nem ér rá utcán, kocsmában tengeni-lengeni, politikáról vitatkozni, elégedetlenkedni, rendszert szidni; az már nem kiszámíthatatlan, izgága elem, hanem kiszámítható kertész. Mert kiszámítható például az, hogy ekkor meg ekkor a barackfákat kell metszenie, a szõlõt permeteznie (ami nem halasztható el holmi zajongó tüntetésért); de ideje sincs, mert deszkát- téglát kell hajszolnia, hogy felépíthesse a szerszámos kamrát vagy a kis hétvégi kalyibát. A kiskerttulajdonos már nem a politikai változást, hanem az esõt vagy a napsütést várja; nem ér rá “gyülekezni”, legfeljebb egy-két percre támaszkodik rá az ásójára és vált néhány szót a szomszédjával, és akkor sem a politikáról vitatkozik, hanem arról, hogy melyik gyomirtó szer a jobb; már nem a rendszert szidja, hanem a pajort meg a vakondokot; a diófa alatt issza meg a maga kis borát, nem a füstös és izgága kocsmában. Vagyis az öntudatos, harcos, politizáló proletár vagy polgár önként és békésen visszavonul egy õsi állapotba, a kertész hajdani idilli-édenkerti világába. (Ez a visszahúzódás persze csak közéleti szempontból regresszió. Mert a kiskert – más szempontból – a felnõtt, felelõsségteljes, gondolkodó emberi személyiség kiváló iskolája.)

A másfél évtizedes magyarországi átmenet néhány jelenségét, alkotóelemét, áramlatát és egyben magyarázó elvét próbáltam számba venni a fentiekben. Valószínûsíthetõ, hogy egymással öszszefonódva, s különbözõ mértékben valamennyi szerepet játszott e bonyolult folyamat alakításában. A kutatók hol egyiket, hol másikat emelik ki fõ magyarázó elvként. Úgy vélem azonban, hogy együttes elemzésük rajzolhat majd föl igazán árnyalt képet e korszakról.

 

Az írás a Korridor Politikai Kutatások Központja „Merre tovább Magyarország?” címmel elokészületben levo tanulmánykötete számára készült.