Úgy vannak a politikai pártok ezzel a választási kampánnyal, ahogy a régi rendszerben a köztisztasági hivatal vezetői voltak a hóval: „dolgozóink felkészültek a télre”, nyilatkozták ősszel. Amikor aztán beköszöntött a hideg évszak, közölték: „váratlanul ért minket a nagy havazás”.

Ne legyünk igazságtalanok: a politikai erők manapság két nemzeti parlamenti választás között is permanensen kampányolnak. Mégis, alig öt héttel az első forduló előtt enyhe unalom lengi be a magyar közéletet. Mintha az ajánló cédulák gyűjtése felemésztette volna a versengő szervezetek legfőbb energiáit. Mert bár ezúttal tényleg nem ette meg a kutya a telet, de azért a kellemetlen időjárással önmagában aligha magyarázatjuk, hogy miért nincsenek az utcán folyamatosan jelen a lelkes aktivisták, miért nincs minden második sarkon választási bódé és miért nem eregetnek (a szó szoros értelmében) luftballonokat vidám hangulatú nagygyűléseken. A miniszterelnök vidéki turnéján csupán néhány idősebb baloldali szavazó emeli a magasba az „Igen” táblákat - persze higgadtan ülve maradva. És hol bujkálnak a Fidesz korábbi hirdetéseire tömegesen jelentkezett jobboldali, polgári körös mozgalmárok? Vagy majd március 15-én indul az újabb nemzeti petíciós aláírás-gyűjtés? 

Ami egyelőre van, az a plakátháború - ehhez a küzdelemhez ember nem kell, csak pénz. Ez lenne hát az intézményesült demokratikus rend, a régóta várt keleti Svájc? 

Leszámítva a pártok tevékenységétől függetlenül kitört ügynökbotrányokat, amelyek a múlttal történő szembenézés morális követelménye szemszögéből nézve nagyon is jogosan váltottak ki izgalmakat, a kampány mindeddig meglehetősen földhöz ragadt és pragmatikus. Álmok és víziók irracionális nyelvezetét feledve idén konkrét gazdaságpolitikai tervekről és újabb szociálpolitikai kedvezményekről beszél mindkét nagy párt - nem is lenne ezzel baj, ha nem szőné be az ígéreteket a populista etatizmus, vagy ahogyan Dávid Ibolya MDF-elnök fogalmazott: „a lopakodó és settenkedő szocializmus”. Csavarosan kell gondolkoznunk: kiről feltételezhetjük, hogy a másikat űberelő, a legkevésbé tájékozott néprétegeknek szóló retorikája kizárólag magának a kampánynak tudható be, míg ha kormányt alakíthatna, éppen ellenkezőleg, bátran nekiállna a halaszthatatlan reformok végrehajtásának és már 2010-ben bevezethetnénk az eurót? 

Miközben húzzuk a szánkat és szinte semmit sem hiszünk el a licitálási verseny növekvő tétjeiből; kétkedve fogadjuk az újabb ÁFA csökkentési javaslatokat és dühösen hallgatjuk a tizenvalahányadik havi nyugdíj ötletét, annak azért számos előnye van, hogy némileg meglepő módon alapvetően a gazdaság helyzetéről vitatkozik kormány és ellenzék. A nemrég még erőteljes jobboldali radikalizmus, mindenekelőtt a kommunistázás és (párhuzamosan) a nagytőkésezés jelentősen visszaszorult: leginkább a Fidesz-barát médiában fontosak ez a témák. Úgy tűnik, a magyar vizsla eredendő szelídségével visszaélő kampánylap vitriolos stílusa sem hozott sokat a konyhára: a főszervezők függetlenségének valódiságát firtató ellentámadás elvette a „luxusbaloldallal” szembeni gúnyolódás élét. A politikai árok túlpartján pedig meglehetősen általános ellenszenv fogadta dr. Kende (második) Orbán-könyvét, ami ezúttal egyáltalán nem robbant politikai bombaként.

Így ha a két esélyes miniszterelnök-jelölt fellépéseire koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy mintha profi válságmenedzserek - a részvénytulajdonosok előtt zajló - eltérő üzleti koncepciójának ütköztetésévé egyszerűsödne le a választás. A bulvárosodó média figyelmét a „számháborún” túl pedig elsősorban a versenyzők által használt PR-módszerek értékelése köti le: miért csökkent a konferansziék szerepe Orbán színpadi show-in, illetve hogyan vetült Gyurcsány alakja a falra, miközben arrébb lépett a mikrofonállványtól, ahogy Bill Clinton is váratlanul felállt a székből az 1992-es amerikai elnökválasztás TV-vitájában. 

A politikai versengés dezideologizálódása még a kisebbik kormánypárt kampányát is elérte: Kovács Pistike központi figurája ugyan kilóg a megszokott sémákból, mégis, az égvilágon semmilyen programüzenetet nem hordoz. A jópofa kölyök, ha jól sejtem, személyesen nem is indul a megmérettetésen. Kétezer-kettőben a markáns liberális imidzs segítette át az SZDSZ-t az ötszázalékos parlamenti küszöbön - igaz, akkor szokatlanul sokan vettek részt a választásokon, ami nehezítette a feladatot. Kérdés, hogy a kisgyermek, jó nő, aranyos kutyus hármasából kiválasztott egyetlen kampánytechnikai elem sulykolása mellett felerősödnek-e majd az issue- és policy-jellegű, a törzsszavazók identitását megszilárdító, sajátosan liberális szlogenek - akár a kissrác szájából?
A probléma valójában nem az, hogy túl sok a közéleti vita és az állampolgárok telítődtek a politikával, hanem hogy túl kevés a színvonalas eszmecsere: az olyan, egyébként nem mellékes kérdéseket, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, vagy éppen mit várnánk az új kormánytól, miképpen viselkedjen az európai uniós színtéren, még nem igazán jártuk körül. A pártokhoz szorosan nem kötődő média általában óvatosan viselkedik, inkább csak tudósít az eseményekről, követi a két „oldal” rendezvényeit - az újságírók ritkán kérdeznek vissza: leginkább arra vigyáznak, nehogy pártpolitikailag elfogultnak nézzék őket. Azért ha az utolsó előtti pillanatban is, de végre elkezdődtek a televíziós kampányprogramok: a köztévé első vetélkedője Lendvai Ildikó és Rogán Antal érdekes összecsapását hozta, noha a műsor hektikussága lehetetlenné tette, hogy akár kicsit is hosszabban értekezhessenek a lezárult négy éves parlamenti ciklus tanulságairól. 
Mindenesetre nyoma sincs az újságokban korábban beharangozott „gigászok harcának” vagy a négy évvel ezelőtti gyomoridegességnek, amikor a szimbolikus politizálás, a két, két és fél tábor élet-halál harca végül minden épkézláb állampolgárt kétszer is az urnákhoz vonzott. Idén, ha a felméréseknek hinni lehet, 15 százalékkal lesz alacsonyabb a részvétel. Most ráadásul a centrumba húzó Fidesz amilyen gyorsan csak lehet, hárítja a szélsőséges és kekeckedő politikai erő vádját: kalocsai képviselőjelöltjüket azonnal beáldozták, amint kiderült, hogy megfenyegette MDF-es ellenlábasát, illetve elfogadták, amit 2002-ben még elutasítottak, hogy a miniszterelnök-jelöltek vitája ne a kampánycsend előtti utolsó este legyen, hanem hamarabb - már nem is félnek a véleményformáló értelmiségiektől és a mértékadó sajtótól? Sőt, mintha Kövér László „köteles” gondolatmenetének negatív következményeire emlékeznének, amikor Gyurcsány Ferencet mutogatós cukros bácsinak és egyben félelemkeltő vezetőnek igyekeznek beállítani. A „veszett kutyákat telepre kell vinni” miniszterelnöki eszmefuttatás aligha kerül be a legsikerültebb szónoki fordulatok tankönyvébe, ám a nevét - pártja 1995-ös módszerét átvéve - nemrég utótaggal megtoldó Deutsch Tamás felháborodása művinek tetszett és feltehetőleg nem is csábított át különösebben nagyszámú középen álló, bizonytalan szavazót a jobboldalra. 

És miért mindig az ember leghűségesebb társán, a kutyán verik el a port, amikor fokozódik a belpolitikai helyzet?

A szellemesség hiánya szinte már bántó ebben a furcsa alig-kampányban: a „nehogy hibázzunk” görcsösségét mostanában profizmusnak nevezik. Silvio Berlusconi legalább gátlástalanul szűzies életmódot fogadott egészen április 9-ig, a magyaréval megegyező napra meghirdetett olasz választásokig. Az önmegtartóztatás mint a győzelem garanciája? Csak aztán - amint Tél tábornok elhagyja Közép-Európát - nehogy már a mi kampányunk vonja el a nemzetközi média figyelmét az itáliaiétól!

Még bármi lehet: ha az első fordulóban nem dől el minden - és ilyenkor eddig még soha sem dőlt el szinte semmi -, akkor megint jöhet két hét torokszorító feszültség... Addig is lehet gyakorolni: kedden a liberálisok belvárosi sátrában újra végigizgulhatjuk az 1991-es „kónyapetővitát” (Esterházy Péter helyesírásával). Azokban a régi szép időkben a két nagy rendszerváltó csapat politikusainak ellentéte uralta a túlideologizált közéleti csatározásokat - miközben a liberális Fidesz magasan a legnépszerűbb parlamenti párttá vált, a szocialisták pedig még ki sem jöttek a politikai karanténból. 

Tessék nosztalgiázni!